Moshublog-HU

Kedves régi barátom arra kért a minap, írjak valami felvilágosítás-jellegű dolgozatot a bloggozásról. Mivel én elég régen kezdtem ezt a műfajt, amikor még angol nyelvterületen sem értették ezt a szót, akkor most belevágok.

Blog — a szó eredete

Amikor még se híre, se hamva nem volt az internetnek, sokszáz évvel ezelőtt, a világot gyarmatosító brit hajóskapitányok (is) hajónaplót vezettek, amibe rendesen és rendszeresen bevezették, hogy aznap hol, merre jártak, mennyit haladtak stb. Ennek neve volt a log. Azt hiszem, magyarul hajónapló néven emlegetik… (Van a log szónak több jelentése is, de az most nem érdekes.)

Aztán jött a világháló, a sok marhaság a neten, és már egyre nehezebben lehetett számontartani a weboldalakat. (web = háló) Néhány elszánt szörfölő, akik naponta sok-sok weboldalon (web site - webszájt - honlap) navigáltak, elkezdték amolyan egy mondatos formában feljegyezni és közzétenni a napi web-útvonalukat. Úgyismint web-log. Aztán weblog. Aztán (we)blog. Blog.

Az elején tényleg olyan volt, mint a nyílt tengeren úszkáló hajóskapitány bejegyzései:
hétfő - XZY oldal (URL/link): érdekes, jól megcsinált oldal
kedd - ABC oldal (URL/link): sok humor, jó sztorik. Nem szerettem a képeket!
stb.

Szoftver a hajónaplónak

Aztán okos emberek kezdték kitalálni, hogy az ilyesmire kellene fabrikálni valamiféle szoftvert, bizgentyűt, ami megkönnyíti a webnapló-vezető dolgát.

Közben, és ez is fontos, voltak próbálkozások arra is, hogy a klasszikus napi naplóírás internetes változatát létrehozzák azoknak, akiknek ellenállhatatlan kényszerük van a naplóírásra. (Más kérdés, hogy a nyilvánosság, épp a lényegétől fosztja meg a naplót, de ez most szintén nem érdekes…)

Szóval, a kétfajta szoftver-próbálkozásokból lassan összeállt, kezdett kialakulni egy olyan közmegegyezésen alapuló webirdoga program, amiből aztán kinőtt a világjárvány bloggolás. Bloggozás.

A lényege: a blog szoftvernek van eleje és hátulja/fonákja.
Elöl: az amit látsz. [Front end]
Fonák: ahova én bejelentkezek (beloginolsz, mondják), és megírom a darabot. [Back end]

Tudományosabban szólva, manapság a CMS (Content Management System - tartalomkezelő rendszer) egyik alfaja. A láthatatlan rész: van egy motor, ami hajtja az egész weboldalt, elöl-hátul, aztán van egy adatbázis, ami tárolja a tartalmat, és végül az egészet felöltözteti kívülről, a szemnek, a dízájn. A korszerű weboldal-építés megköveteli ennek a három elemnek az elkülönülését.

Ugyanazt a tartalmat, pl. ezt a blogot, amit a WordPress nevezetű szoftver intéz a háttérből, egy kattintással meg tudnám jelentetni egy teljesen más kinézettel. Persze, attól még a blog fő jellemzői megmaradnának…

A bejegyzések (angolul: post) kronológiai sorrendben jelennek meg, mindig a legújabb az oldal tetején.
További fontos elem az interaktivitás - a kommentek, hozzászólások, megjegyzések… nevezd, aminek akarod. Ez teszi lehetővé, hogy a korábbi egyirányú kommunikáció helyett többoldalú, több résztvevős párbeszéd, diskurzus történjen.

Egyoldalú kommunikáció az, amikor a weblap gazdája közzétesz valamit, te elolvashatod, de nem tudsz visszabeszélni. A blogok kommentjeit sokan mint a web-publikálás demokratizálását ünnepelték (akkoriban még nem volt spam, azaz farok- és mellnövesztő szerek eladását szorgalmazó „hozzászólás” szemét).

Gyakorlatilag a dolog úgy néz ki, hogy Gipsz Jakab úr megveszi pl. a gipszjakab.com (vagy .hu vagy .ro vagy .ca) domaint — és ehhez vesz egy szolgáltatótól ún. tárhelyet (hosting). A domain ott fog „lakni” a tárhelygazdánál, és G.J. felinstallál oda valamiféle bloggoló szerkentyűt. Akár ezt, amit én is használok. Ingyér van. Egy domain kb. $10 egy évre, hosztolás=tárhely $4-5/hó.

Amikor aztán belép a lap fonákjára, az olyan, mintha emilt vagy Word dokumentumot írna: veri a billentyűket, és össze-vissza nyomogatja a gombokat a menüsorban, mer asziszi hogy úgy köll…

A végén megnyomja a „Publikál” gombot, s attól kezdve a hálón látható a mű.
Na, ez volt a technikai része.

A tartalom burjánzása

Sokáig, valóban csak a webtengeren való utazás (amit hyperlink-nek nevezett találmány tesz lehetővé, tudod, amikor a kék, aláhúzott szavakra kattintolsz, és egy mésik webhelyre visz!) ’naplója’ volt a blog. De aztán mindenki felfedezte, és mindenfélére kezdték használni a jó és rossz emberek.

Van, aki tényleg csak azt dokumentálja, hogy érdekes oldalakat látogat.
Van, aki regényét közli folytatásokban.
Van, aki fotóit teszi közzé, napi adagokban.
Van, aki „mély” gondolatait osztja meg a közzel. (mint én szokom azt tenni…)
Van, aki politikai handabandáit tárja a világ elé.
Van, aki pucér nőket mutogat… vagy magamagát — ez olykor ugyanaz is lehet.

Manapság minden valamire való ember, asszony, szervezet, társaság, vállalat, párt és szagszervezet, politikus és tini-sztár bloggol. Bloggoz. Vagy amit akartok…

Nagyjából ugyanaz a szoftver hajt milliónyi weboldalt. Exhibicionisták és webvállakozók, okosak és bunkók, szépek és csúnyák… mind-mind blogot írnak, mindenféle nyelveken. Ez a „blogoszféra”, bizonyám!

Ha úgy találjátok, hogy a túl sok a blog: mea culpa. Sokakat tanítottam meg bloggírozni.

Ebben a blogban, ezen a helyen 2002 augusztusában tettem közzé az első blog-bejegyzésem. Pedig voltak mát korábbi próbálkozásaim is, de azokat — sajnos — kiirtottam a netről. Pedig most büszkélkedhetnék, hogy én voltam, lehettem volna az első bloggolók egyike. És nemcsak magyarul, mert angol nyelven sincs sok blog, amelyik ilyen múltra tekintene vissza.

Na, mára ennyit a blogokról.

Magyarul beszélő területeken élő barátaim olykor küldenek érdekes linkeket, olvasmányokat ajánlandó. A bambafajták egész (web)oldalakat belekopiznak a mélbe, érkezik aztán eképpen bazinagy, sok megabájtos küldemény, hogy legyen mitől köhögjön az inboxos. A netileg kikupálódottak már tudják, hogy csak azt az egy sort kell küldeni, amit fent látsz a címsorban (address bar)… Ezeket többnyire meg is nézem. És ha érdekesek, akkor még tovább is kattintgatok az illető webszájton, még több olvasnivalót remélve.

Kitérő. Épp a minap kommenteltem valamit a fészbukkon, mondván, hogy innen ne beszéljen az ember haza, -oda, hanem csak ott okoskodjunk helyi politikán, marhaságokon, ahol élünk és adót fizetünk. Másrészt tudom, hogy akárcsak a legparányibb tetszés vagy valamire linkelés a Kelet-Európában maradt ismerőseim, barátaim szemében, és teljesen alaptanul, hogy ezt tisztázzuk jóelőre, valamiféle politikai szimpátiát, párt-preferenciát jelent. Pedig az igazat megvallva, mi se rupe-n paişpe¹, hogy mit csinál arrafelé a pártoskodó népesség színe-java. No, ezt csak azért tartottam fontosnak előrebocsátani, mert ha én itt szerzőket vagy kiadványokat emlegetek, azokkal nem politikai cinkosság és egyhúronpendülés köt össze, hanem csak úgy érdek nélkül tetszik egy-egy darab, már-már l’art pour l’art. (Kitérés vége)

Szóval, írok mindenféle szövegeket. Angolul, persze. Az olvasásnál csak írás tanít többet egy nyelvről. Egyszerűen szólva: csak ülök és mesélek, azzal a pontosítással, hogy gépelem ide a gépbe a meséimet, nem mondom. Pedig az lenne az igazi, ámbár írás közben senki nem hallja az akcentusom! S aztán akkor jön valaki, és küld egy linket egy Esterházy-cikkre. Egy másik meg TGM²-cikkre hívja fel a figyelmem. Az ÉS-ben. Olvasgatok, olvasgatok, kattintok tova, olvasok még többet tőlük, élvezem… élvezkedem. Egyik a nyelvvel játszik eszeveszett lazasággal, könnyedséggel, másik elméletekkel, teóriákkal, gondolatokkal. Persze, igen gyakran kalandoznak egymás felségterületein. (Pontosítás: szokok olvasni másokat is, ha úgy hozza az élet s van rá idő, ez a kettő volt közelmúlt linkek alanya…)

Aztán kesergés. Merthogy de szép lenne olybá bírni ezt az idegenben tanult nyelvet, hogy játszi fordulatokkal fűszerezze az ember a mondandót, de ejsze ez a nyelv nem is tud olyat, vagy ha tud is, az nem belőlem jön. Azért nagy a kísértés. Másik oldalról nézvést (mert mindig van másfelől) itt nem lehet csak úgy dobálózni nevekkel, „közismert” filozófiákra, szerzőkre, ármányos szellemtornákra hivatkozni, mert nincs tudás. Lassan már sehol, mondja egyik virtuál beszélgetőpartnerem, s vélhetően neki van igaza.

Most olyan fura nézni, hogy ami elindította e megszólást, itt fentebb egyetlen bekezdésben össze lett foglalva. Mert csak ennyi. Hogy jön-megy az ember két nyelv között, mint egy kontinentális ingázó (inga, hogy némi Eco-remineszcenciát is belopjunk ide), állítólag jó az Alzheimer ellen, ha több nyelven vagyunk képesek okoskodni, hol összejön, hol nem a más-nyelven-gondolkodás, hiszen amíg fordítanod kell az egyik nyelven elgondolt gondolatot egy másik nyelvre, a másik nyelvre, addig esetlen és suta formában ölt testet a mondandó, és nem az eszme áll a középpontban, hanem a nyelvvel való hadakozás.

Az udvarias kanadai népszámlálási kérdőív nekem szegezte a fogast: angol vagy francia? — mármint a két hivatalos nyelv közül. És milyen nyelven beszél Ön a leggyakrabban otthonában? Evvel azt próbálták kipuhatolni, hogy vajon honnét jövök és hogy még mindig-e… Nade, rábasztak, mert évek óta itthon, az otthonomban, a házban s a kertben pl. fűnyírás/hóeltakarítás idején is csak angolul, merthogy muszáj: ez a nyelv, amit mindketten értünk az asszonnyal. Ez a mi lingua franca-nk. Lingua anglica/brittanica? Persze, hátrahagyott rokonokkal, barátokkal ki-ki a maga anyanyelvén, amikor néha telefonozás. Nem elhanyagolandó szempont, hogy ha angolul írsz, akkor az életed-társaként melléd szegődött fehérnép is érti a hexamétert.

Hát így. Kérdezhetnéd, mert sokan kérdik, mi lesz, ha a szövegelésből sose nem lesz nyilvánosan publikált angol könyv. Semmi, akkor nem lesz semmi — marad csak a kellemesen bizsergető agytorna, ahogy az elme ide-oda jár, mintha egymásba nyíló könyvtárszobákban közlekedne, ahol minden szoba egy másik világ, egy másik nyelv, de azért hónunk alatt-hátunkon ott a cipelt bagázs, az anya-apanyelv kényszerzubbonya (vö. Sapir-Whorf hipotézis). Ez a nyelvekben bujdoklás annál érdekesebb lesz, ha belegondolok (na jó, belegondoltam), hogy mindenféle emlékezéseket vetek (Word)papírra, mert így öregedés felé haladva egyre gyakrabban jutnak eszembe nemcsak szüleimtől, de főleg nagyanyáimtól, dédnagyanyámtól hallott történetek, miket vélhetően százszor is meséltek generációkon át, míg szépen megformált sztorikká kerekedtek, és jön rám a rémület, hogy ha holnap meghalok, akkor senki nem fog tudni ezekről a történetekről. (Nem mintha meghalást terveznék, de ahogy tel az idő, ennek a valószínűsége egyenes arányban növekszik. Mondják az életbiztosítási rizikókat kiszámláló biztosításmatematikusok — aktuárius.) Mondjuk, a rémület se igazi, de harácsoló mivoltunkat jóérzéssel tölti el, ha valaminek kizárólagos birtokosai vagyunk, mégha csupán az emlékezetben raktározott „marhákról” van is szó… és fajfenntartó ösztönünk pediglen az utánunk jövőknek való átadást szorgalmazza, erőlteti.

Erőltetem hát én is a(z angol) szövegelést, ha már a testemet hagyom lustulni, legalább az elmém legyen „fitt”.

1. Román kiszólás, aki nem érti, annak úgy fordítandó, hogy nem igazán érdekel… ⇑
2. Tamás Gáspár Miklós - Erdélyben született, ma Magyarországon élő filozófus, publicista, ex-politikus ⇑

Kívánok mindenkinek kellemes Karácsonyt és Boldog Újévet 2011-re!

Pár nappal ezelőtt készítettem egy digitális üdvözlő kártyát erre az ünnepi alkalomra, illetve kettőt is - és épp ez a baj, most azon habozok, melyiket tegyem ide. Hogy miért kettő, annak története van - lassan mindennek, amiről írok ide valamit…

Szóval, azért van, lett két darab üdvözlőkártya, mert pár évvel ezelőtt készítettem egy igen szép hasonló darabot, és nagy lelkesen — többnyelvű valóságunkhoz hűen — ráírtam angolul, magyarul, szerb-horvát-bosnyák-jugoszláv és román nyelveken, hogy „kellemes/boldog karácsonyt… stb.”.

Ez idáig rendben is lett volna, ám az asszony (emlékeztetőül: ő szarejevói, és nem hajlandó beállni egyik „nyelvi”, azaz vallási táborba sem!), szóval, nejem is elküldte szerte a világba sok-sok régi ismerősnek, barátnak. Amire aztán jöttek a visszajelzések: volt, akicsak megköszönte, ám többen azon fanyalogtak, hogy miért küldött efféle vallási vonatkozású kártyát nekik, hiszen ők a) ateisták; b) muszlimok; c) mittudoménmik… Na, volt erre néhány, ünnepi alkalomhoz nem illő gondolatom-kommentárom, de magamba fojtottam őket. (Ami ritkán esik meg, de még velem is előfordul, hogy uralkodok magamon!)

Nos, azóta két kártyát szokok készíteni: egyet a normális embereknek, és egyet a fanyalgóknak. Még nem sikerült eldönteni magamban, hogy ezzel vajon béadtam-e a derekamat a PC (politically correct) igen utált „elveinek” avagy csak az asszonyt akarom megkímélni a hülyék molesztálásától.

Akkor, még egyszer Boldog Karácsonyt mindenkinek!

Vigyázat! Megint nosztalgiázás következik… rossz nyelvek szerint ez a korral jár.

A mindenki számára érthető cím az lehetne, hogy 40 éves érettségi találkozó idén. De, mint annyi mindennel, ami velem kapcsolatos, ennek is története van, hogy miért „SZEHO”.

A hatvanas években, amikor középiskolába jártunk, tizedik osztálytól (más helyeken azt gimnáziumi másodiknak hívták) lehetett választani, hogy klasszikus gimnáziumi humán tudomáyokra koncentráló osztályba megyünk tovább vagy reálgimnáziumi jellegű stúdiumokra adjuk a fejünket. Azt a köznép nagyjából úgy fordította le köznyelvre, hogy, aki tud mateket, az reálba megy, és aki nem tud mateket, az humános lesz. Van benne valami igazság, csak éppen azokról nem vesz tudomást, akik távolabbi tervezett egyetemi tanulmányaik előfutáraként választják a humán osztályt. Pl. ha filológus, nyelvész és egyéb efféle szakokra jelentkezik majdan a diák, akkor nem a matek-tudomány hiánya viszi őket a humánba.

Elég az hozzá, hogy 1967 őszén, a kolozsvári, akkor 11-es számú Líceum (manapság Báthory) három induló tizedik osztáyából kettő reálnak volt szánva, és egy humánnak. Ez utóbbi volt a miénk: X. C, XI. C, XII. C. Állítólag, évekre visszamenően az volt a tapasztalat, hogy a humán osztályokba főleg matek-undoros lányok jelentkeztek, és fiúk csak itt-ott mutatóba. Ez a mi osztályunkra nem volt teljesen igaz, mivel a 35 érettségizőből 16 volt fiú - és valamikor XI-ben ketten átigazoltak egy másik iskolába, úgyhogy eredetileg 18 fiútanuló volt ebben az osztályban!

Mindenki azt mondta, hogy ez rendhagyó arány volt, és mi rögvest el is hittük, hogy mi rendhagyó osztály vagyunk, nem az átlagos „humán osztály”… ennélfogva el is kereszteltük önmagunkat Szuper Extra Humán Osztálynak. Röviden: SZEHO. És mi lettünk a szehosok…

Hát ez a SZEHO tartja 40 éves érettségi találkozóját idén, 2010-ben. A minap jött a hír, hogy vagy június utolsó hétvégén vagy július első hétvégén lesz az esemény, a visszajelzésektől függően. Az első forduló emiljei alapján vélhetően a június 26-27 lesz a dátum.

Akkor most már következhet a a tervezés, készülődés, jegyvásárlás stb. Én utoljára a 20 éves találkozón voltam ott, azóta csak esetenként futottam össze egy-egy volt osztálytárssal, de nem az egész csapattal. Kíváncsian várom, hányan leszünk ott, és vajon megismerjük-e egymást annyi idő után.

(folyt. köv.)

Nabokov 1990

Amikor 1989-ben az Európa Kiadónál a végső simításokat végeztük a Nabokov-fordításom szövegén, megkérdeztem a sakkban is járatos kontroll-szerkesztőt (Vargyas Zoltánt), hogy vajon a Luzsin-védelem vagy a Luzsin-féle védelem lenne-é a szakmailag helyes cím. Hát… — jött a habozó válasz, vélhetően egyik sem lesz, mivel mostanság nem igazán menő egy orosz név a címben. A „most” az akkori, rendszerváltásos hangulatra vonatkozott: már ment az Ellenzéki Kerekasztal vagymi, a szovjet csapatok készülődtek kivonulni, szóval, aki átélte, az emlékszik, miről beszélek. Így aztán, bár az eredeti cím Защита Лужина volt, a könyv 1990 elején magyarul Végzetes végjáték címen jelent meg. Ez áll a belső oldalon:

Nabokov, Vladimir Végzetes végjáték (Защита Лужина). A mű eredeti címe magyarul Luzsin-védelem. Regény. Fordította Horváth Sz. István. Európa zsebkönyvek. Budapest: Európa, 1990

Nabokov 2008

Őszintén szólva, nem igazán tetszett, még ha szépen alliterált is magyarul, de kiadóék nem sokat törődtek ezzel. Így aztán Végzetes végjátékként élte az életét — tavaly nyárig, amikor az Európa Könyvkiadó könyvheti ajánlatában találtam ezt:
Vladimir Nabokov: A Luzsin-védelem
Alatta pedig:
(The Defense) <== ezen a címen ismerik az angol világban
Fordította: Horváth Sz. István
Oldal: 240

Meglepődtem. Főleg, amikor a kiadói ismertetőben ezt a mondatot olvastam: Nabokov harmadik regényét, amely Végzetes végjáték címmel 1990-ben jelent meg magyarul, most az életműsorozatban az angol változathoz igazítva bocsátjuk közre. Miért lenne az angol „eredetibb” mint az orosz? Olvasd tovább »

Nem akartam én tovább ragozni az előző bejegyzésben taglalt „hazaszavazás” ügyet. Megírtam róla a véleményem, sosztán annyi. Valójában nem is azt akarom folytatni, de valahogy odakapcsolódik. Neveztek engem már sok mindennek, és tételeztek fel rólam mindenféle baromságot, ám most történt első ízben, hogy valaki ezt írta vissza egy „tényfeltáró” emilemre:

Persze, ha Ön egy román nacionalista aki ki kivánja szoritani a magyar nemzetiséget a demokratikus intézményekből, akkor megértem a szőrszálhasohatását.

Kitérő és előzmény.

Internetes korom hajnalán elég sok magyar (és nem magyar) levelezőlistára feliratkoztam, vélhetően kíváncsiságból, olykor valódi érdeklődésből - vagy tudtomon kívül felvettek a listájukra. Akkoriban ez nagy divat volt: teljesen szabályozatlan volt ez a terület. Később aztán szorgalmasan leiratkoztam mindahányról, email címeket szüntettem meg, hogy elérhetetlen legyek stb. A miérteket most ne bolygassuk.

Egyetlen kivétel van, egyetlen olyan lista, amin megmaradtam: a Hungarian Lobby (HL) listája, amit az egész ügy lelkes animátora, Dr. Lipták Béla nevével szoktak kiküldözgetni. A mazochizmuson túlmenően talán az a magyarázat erre, Olvasd tovább »

Gyöngyvirág termése - Én soha nem tudtam, hogy a gyöngyvirág „terem”… - (photo ©Moshu)

Napokig azon töprengtem, mi is ez a piros bigyó (bogyó) a gyöngyvirág elsárgult szárán — lásd a képen –, merthogy én már szedtem gyöngyvirágot, szagoltam gyöngyvirágot, ajándékoztam gyöngyvirágot… de soha nem gondoltam volna, hogy valamiféle „termése” is van, méghozzá igen késő ősszel, már-már télbe hajlóan.

Tudni kell, hogy előző életemben nem voltam kertészkedésre kényszerülve, és sikeresen távol is tartottam magam az ilyesféle tevékenységektől. (E mondat prózaibb olvasata: nem szeretem a földturkálást…) Most viszont a back yard, azaz az udvar területén való jövés-menés, fűnyírás, almaszedés stb. során állandóan bővülnek növénytani ismereteim, a kötelezően elvégzendő munkák technikáit nem is említve.

Szóval, itt vagyok a gyöngyvirág-termés (számomra) titokzatos mibenlétével elfoglalva… meg is nézem a Wikipédiát - na ott kellett volna kezdeni, mert aszongyahogy „a csodabogyófélék (Ruscaceae) családjába tartozó” fajta, aha, akkor a „csodabogyót” láthatjuk a képen.

Közben az ember felmegy a konyhába kávé-utánpótlás ügyben és újra gép mellé ülve reflex-szerűen csekkolja az új emileket. Az egyik azt mondja, hogy Béla üzent nekem az iwiw-en. Jó, van Béla nevű ismerősöm, úgysem tudok róla semmit jóideje, hadd lám, mit is izen. Még az is átfut az agyamon, hogy vidéki ember lévén tán többet tud a kertészkedésről, na, majd rákérdezek a piros bogyóra. Kinyitom a levelesládát az iwiw-en, és bumm! ott az Üzenet Erdélyből! - így felkiáltójellel, emígyen szólva:
Olvasd tovább »

Október 23-tól november 7-ig (így szépen, a két „ünnep” között) otthon voltam Kolozsváron. De egészen mást ünnepeltünk: anyám 80-ik születésnapját. Erről nem sok publikus mondanivalóm van, azon túl, hogy szépen összegyűltünk: mindkét gyermek Kanadából, még élő testvérei, sógora, sógornője és néhány régi-régi barátné… Kedves kis ünnepi ebéd volt az Agapé nevű vendéglátóipari komplexum Torockói szalonjában.

Találkoztam néhány régi barátommal is, sajnos, azokkal, akik nem Kolozsváron, hanem pl. Marosvásárhelyen vagy Nagyváradon laknak, nem jött össze a találka. Egyszerűen nem fért bele az utazgatás.

Volt viszont anyám pincéjében négy doboz régiségem (papírok, kazetták, kéziratok stb.), azok nagy részét átnéztem, a szemetet kidobtam, és egy táskára valót elhoztam. A kéziratok egy része megjelent valamikor vagy erdélyi vagy magyarországi lapokban — de volt köztük olyan is, ami soha nem került nyilvánosságra. Most azon morfondírozok, hogy amennyiben le tudnám győzni velem született lustaságomat, akkor azokból néha begépelhetnék ide valamiket (nyitni egy új szekciót?)… a köz épülésére és ámulására.

Az egyik legérdekesebb lelet az volt, amelyik egy Korunk felhívásra készült volna anno, amikor arre felénk is valaki felfedezte az „oral history” (lásd angol Wikipedia, magyarul nincs) nevű mozgalmat, és arra buzdították a jónépet, hogy csináljanak ilyesmit. Olvasd tovább »