(Sikerült, de csak most, csütörtök reggel-délelőtt érkeztem felrakni, amit az elmúlt éjszakákon írtam)

Egyébként is rossz hangulatúra sikeredett a nap: pár napja alkudoztam egy újabb laptopra, de reggel kiderült, nem tudunk megegyezni. Pedig következő munkahelyemhez ez „kötelező felszerelés”… Akkor aztán alvás helyett elrohantam körbenézni a piacon (shopping around, mondja az angol). Mély, ájulás-szerű álom után kábán ébredtem, s azóta is mindenféle bajom van.

Pedig Ali ma is lelkesen várt, külön térképet hozott be nekem, hogy tovább műveljen az egykori brit gyarmatbirodalom romjain épült országok történetéről. Tényeket illető tudása tényleg óriási (bár néha egy-egy tételét nem ártana ellenőrizni!). Csak nem szabad hagyni, hogy a saját következtetéseit, elméleteit adja elő - noha azok sem tanulságok nélküliek.
Ali az egykori „Harappan Empire” utódának tekinti Pakisztánt - ezekkel mindig bajban vagyok, reggel utána kellene nézni, mi ennek a magyar neve (vagy legalább is hogyan írják helyesen magyarul). Ez a „birodalom” a Mohandzsaro-kultúra néven emlegetett őskori képződmény területén létezett. A Mohandzsarot (valaki nézze már meg, hogy írják magyarul!) a paleo-indo-európai nyelv kapcsán, és az indo-európai őstörzsek vándorlása kapcsán szokták emlegetni, de angolosan Mohenjo Daro formában.

[   Modern archaeology allows us to suppose that in ancient times settlers  
usually came to India from the north, via Iran and Afghanistan. That was
the way the first civilization appeared here, in the Indus Valley, nowadays
known as Harappan or the Mohenjo-Daro culture. It existed for five or six
centuries, created powerful city-states and wonderful monuments, and then
died out completely due to reasons still unknown.
- az idézet arról a weboldalról van, amelyik alján térkép mutatja, hol is lehetett Mohenjo-Daro]

Alinak a legjobbak az odavetett megjegyzései. Azokból néha jobb történetek kerekednek ki, mint amikkel felkészülten vár.
Ali szerint a Pandzsáb - perzsa eredetű kifejezés, és öt vizet jelent, s rögtön mutatja is az Indussal párhuzamosan futó másik négy folyót, s állítólag még a muszlim hódítás előtti időkben, a perzsa birodalom idején kapta a nevét. Ali térképén különben csak halványan - s akkor is csak a magamfajta hitetlen tudatlannak - szerepelnek a mai országhatár-vonalak. Legélesebben, persze, a Harappan Empire van feltüntetve, s annak keleti határa semmiképpen nem esik egybe a mai indiai-pakisztáni határral. Nem is eshet, mivel nem csak Kasmír, de Pandzsáb is ketté van ma vágva 1947 óta, fele ide, fele oda.

Pandzsáb meg környéke különben a szikhek hazája is. Kérdem tőle, mik/kik azok. Hát egy kicsi hinduizmus, egy kis iszlám, egy kis buddhizmus, meg az, meg az - ebből lett a vallásuk, mondja. De eredetileg nem vallás volt, hanem egy szervezet, amelyik azzal a céllal jött létre, hogy a vallásilag megosztott, de azonos nyelvet beszélők között közvetítsen. (Ez lenne a hindi, aminek a mai muzulmán változata az urdu, Pakisztán hivatalos nyelve - erről már írtam korábban.)

Aztán Kasmírról azt mondja nagy hirtelen: van ott egy város, Srinagar, ahol a helybeli buddhisták nagy tiszteletben tartanak egy sírt, mert hagyományaik szerint ott van eltemetve Jézus. Ezt külön nekem szánja „csemegének”, hiszen - te, keresztény vagy, ugye?, kérdezte több ízben is. A történet szerinte így szól: amikor keresztre feszítették, épp valamilyen zsidó ünnep közelgett, és az ünnep idejére nem hagyhatták a kereszten (valamilyen vallási regula ezt tiltotta), így levették, de még nem volt halott. A tanítványok s a hozzá közel álló néhány asszony gyógyították, kezén a sebhelyeket balzsamokkal kenegették, s aztán a további üldözés elől keletre indult, így érkezett el Indiába. (Nem mondom neki, mert nem akarom elterelni a gondolatait, hogy néhányan felvetették már azt a hipotézist, miszerint Jézus esetleg az evangéliumi beszámolókból hiányzó években - nagyjából 12 és 30 éves kora között - esetleg járt Keleten…) De ami még furcsább: azt mondja Ali, hogy a buddhisták „várták”, mert Buddha halála előtt figyelmeztette őket, hogy jön majd nyugatról egy másik nagy tanítómester… (Persze, Ali nem buddhista, talán azokat kellene megkérdezni. Egyre inkább kedvem lenne körülnézni a világnak azon a részén! Bár, ha már itt tartok, az ethiópiai úm. keresztények közé is elmennék…)

[Az utazási terveimnek csupán három akadálya van, mondaná Montecuccolli…]

Ali megint emlegette, hogy ő mennyire más, megértőbb, mert maga is kisebbségi (shíita egy szunni országban). Na, ezt én is ismerem, mondtam nagy „örvendezve”, hogy végre valamiben én sem maradok le: én románok közé születtem, de magyar vagyok. De ők is keresztények, nem? - értetlenkedett Ali, akinek országában annyi sok nyelvet beszélnek, s maga is folyékony pandzsábi, urdu, angol… Persze, de nálunk Kelet-Európában a nagy elválasztó vonalak nem a vallás mentén vannak, hanem a nyelvek miatt, próbálom magyarázni.
Szerencsém, hogy nem néz a magammal hozott újságra, ahol a külföld rész(leg) címoldalán Biljana Pavsic(s) néz ránk. Akkor éppen Boszniában (pontosabban, a hírhedt Boszniai Szerb Köztársaságban) dolgoztam, amikor a „szalonképtelen” Radovan Karadzsics helyett ő került a Republika Srpska elnöki székébe. A sok „tojásfejű” nyugati (egghead-nek hívják errefelé a nagyokosokat…) akkor nagyon heppi volt, hogy milyen kiváló megoldást talált. A mai hír az, hogy Hágában vallomást tett - emberiség elleni bűnöket bevallván. A boszniai titkárnőm, aki a háború előtt egy szarajevói tudományos intézetben dolgozott, ismerte személyesen a szóbanforgó hölgyet. ő már akkor mondta, hogy ez egy „kemény asszony”. Természetesen, ő dícséretnek szánta… (Na jó, ő Karadzsicst is hazafinak tartotta. De ezen nem vitatkoztunk, inkább szeretkeztünk.)

Szóval, ezt nehéz lenne Alinak nyelvi alapon kimagyarázni, hiszen akármit is terjesztenek manapság a nyelvtudósokká (is) vedlett politikusok - emlékezzünk, Sztálin elvtárs is értekezett a nyelvtudományról, meg is nyomorította évtizedekre a szovjet lingvisztikát! -, egy nyelvet beszéltek és beszélnek a balkáni sokoldalú gyilkosok mind. (Manapság humanitár berkekben [oda is betört a P.C., a politically correct] lehet olyan álláshirdetést látni, miszerint kérik a Bosnian, Croatian and Serbian „nyelvek” ismeretét. Apropó hirdetés, mivel Rigómezőt ki Koszovónak, ki Koszovának mondja - valamelyik pihent agy kitalálta, hogy Kosov@-nak írják az efféle hirdetésekben, s hullakomolyan meg is indokolják, hogy ezzel mintegy megoldották a semlegesség és pártatlanság nagy problémáját, hiszen mindkét betű ott van, a nagy O-ban benne az a…)
De Ali észbe kap, hogy késő van, így nem kell az „én térségemben” zajlott vallásháborút elemeznem.

——
A szerbek is törökkávénak nevezik azt, amit kis ibrikben főznek - turkska kafa. Továbbá legalább oly vehemenciával, ahogyan mi oláhozunk, illetve a románok bozgoroznak, a szerbek (s horvátok, persze) „törököknek” hívják a boszánácokat. Turki! Namármostankérlekszépen, a háború nyomán, mert hogy annyira, de annyira utálnak mindent, mi törökös, elkezdték ’srpska kafa’ néven emlegetni a feketelevest, és a Republika Srpska vendéglőiben igaz hazafi csak tör… khm… szerb kávét kért.

Jebiga.

Amikor 1999-ben a Kolozsvár-Budapest-Toronto-Vancouver útvonal utolsó állomására hurcolkodtam költözködésileg, a barátaim azzal tréfálkoztak, ha ilyen ütemben folytatom, nemsokára haza fogok érkezni Moldova (kelet) felől. (Milyen kár, hogy csecsenföldi, kaukázusi korszakom időben korábban volt, mert ha Vancouver után lett volna, a történet legalább háromnegyedre kikerekedne… a körbemenést illetően.)
És ha visszaérsz - akár kelet, akár nyugat felől - találsz-e még nyomokat? Hagytál-e nyomokat a hóban, a porban, az időben? Ha eléggé hiú vagy, reménykedsz, hogy legalább néhány emberben haloványan még él valaminek a lenyomata, mi egykor voltál. De vajon azonos vagyok-e azzal a képpel, mit - talán - kevesek megőriztek, s egyáltalán: akarok-e, akarsz-e szembesülni a múlt rétegeiben tűnedező nyomokkal? Vagy úgy van jól, mint ez a mai körbepatrulázás - mire visszaérsz, mindent betakart, elfedett a friss hó és a vihar. Az ókori görög bölcs szerint nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba… S a saját nyomainkba? Ha nem is belelépni még egyszer, de legalább megtalálni?

Persze, kérdés, kell-e ilyen gondolatokkal foglalkozni. Lehet, hogy csak vénülök, és állítólag ilyenkor gyakrabban jut az embernek eszébe az ifjúság címszó alatt elkövetett sok hülyeség (meg az örökkévalóság). Csárlidoktor barátom gyermekei ilyenkor azt mondják rólunk: na, apáék megint „doberdóznak”…

Kint még mindig zuhog a hó… Most már annak sincs rég nyoma, hogy visszaértem volna.

Azt hiszem, ezek a gombamód szaporodó blogok, webnaplók, személyes honlapok stb. mind-mind ebből a „nyomot hagyni az örökkévalóságnak” szándékból születnek. Csak az a vicces, hogy ha például Kaliforniában - ahol a transycan host-szervere van - beüt egy áramszünet, akkor eltűntem a cybertérből. Nyomtalanul.

Na, Alit nem is Alinak hívják, illetve ez neki a családneve, a másik bonyolult. Alit azóta is faggatom, valahányszor megérkezem éjféltájt leváltandó őt. Most már hozott be nekem mindenféle újságokat is, amikben megjelentek írásai, persze semmit nem tudok elolvasni, mert mind vagy pandzsábul vagy urdu nyelven íródott. (Lehet olyat mondani, hogy urduul?)

Néha úgy tűnik, zavarosak az elképzelései (tényleg a közép-ázsiai sztyeppékre árasztaná a népfelesleget). De az is lehet, hogy csak másképpen gondolkozik, mint mi. Időnként rajtakapom magam, hogy beleesek én is azokba a hibákba, amelyekről beszélni szoktam, amikor a „cross-cultural communication” okításokat tartottam volt.

A nyugati gondolkodás - és ilyen szempontból mi is annak vagyunk részei - a felvilágosodás óta csak és kizárólag a szillogizmuson, ok-okozati logikán és hasonlókon alapuló „rációt” tudja elfogadni, mint egyetlen érvényes modellt. Minden más számunkra úgymond zavaros. Mi csak kizárólagos igazságokban vagyunk hajlandók gondolkodni: ha X tétel igaz, akkor az ellenkezője hamis. A hoztam is, meg nem is szegényleány logika a gyerekmesék birodalmába lett száműzve.
Bár kétségtelen, ettől Ali még lehet zavaros abbéli igykezetében, hogy jól-rosszul megemésztett nyugati kategóriákat (pl. nemzet) alkalmazzon egy más törésvonalak mentén tagolt társadalomra, s ugyanakkor muszlimsága nem zárja ki, hogy Maot nagy vezérnek tekintse. Bár kár, hogy kommunista volt.

Ali, az előző váltótársaimhoz képest, legalább színes személyiség.
A legelső, akivel összehozott a sors, még az eredeti, igazi üvegkalickában, egy hatalmas, százvalahány kilós kövér fiatalember volt. Mindenki tudta róla, hogy mikor leoltja a villanyt a kalickában – „bántja a szememet a neonfény” jelszóval –, és ráadásul felteszi a sötét napszemüvegét az éjszaka kellős közepén… akkor ottan alvás lesz. Ami köztudottan szigorúan tilos a magunkfajta silbakoknak szolgálat alatt. Én nem is ezen csodálkoztam, hanem inkább azon, hogy egy életerős, egészséges fiatalember a huszas évei elején miért ül be efféle állásba. Hiszen ő itt született, nem a magunkfajta bevándorló agyrémeken megy keresztül… A lustaságán kívül semmi más indokot nem találtam. Arról viszont, mint később megtudtam, elhíresült.
őtőle kaptam a helyi „kiképzést” annak idején. Legalább is egy részét. Mert másnap folytatódott a nagykapunál, ahol a kamionok jártak be. Ott azt kellett megtanulni, hogy a hatféle nyomtatvány közül melyikre kell felírni a ki-bejáró szörnyetegeket. Rendszám, kabinszám, trélerszám. Plusz a plomba száma: barna, sárga, piros műanyag, exportra fém.

A nagykapunál viszont a hazudós kolléga vezetett be az „access control”-nak nevezett tudás rejtelmeibe. Hazudós kolléga nem volt teljesen buta ember, pl. jó érzékkel kiszimatolta, hogy valamilyen kelet-délkelet-európai akcentusom van, s aztán amikor elmeséltem, hogy én egy transzilván magyar vagyok, ki némi kerülővel ugyan, de idekerült… akkor elgondolkozva hümmögött: csak abban a három országban nem voltam még. Ausztria, Magyarország, Románia. Európa többi részét mind bejártam. Később megtudtam a főnökasszonytól, hogy életében nem járt Kanada határain kívül. De ezt a mesét nagy előszeretettel mondja, például a szerb váltótársat is elhülyítette.

A szerb lett az állandó váltásom, miután a tréningen átesve ott maradtam egyedül hétvégeken 12 órákra a kalickában. A szerb ember tipikusan úgy nézett ki, mint egy igazi balkáni – messziről akár bukaresti Miticának is vélhető. Otthon gépészmérnök volt, itt sértődött emigráns. Mai napig nem tud rendesen angolul, de nem akar szembenézni ezzel. (Jó, senki friss bevándorló nem tökéletes nyelvtudásban, s a felnőtt korukban érkezetteknek mindig is lesz akcentusuk, de azért legalább meg lehet próbálni helyesen beszélni…) Minden nap siránkozott legalább öt percet, hogy milyen „megalázó” e szörnyű helyen ennyi pénzért munkálkodni, de valahányszor ajánlottam neki valami mást – mindig talált kibúvót.

Nyár idején, mikor elkezdtem a kalickábajárást, még volt egy előző „szociológiai tanulmányom”: hétközben két napot delivery driver voltam. Ez olyan, mint a pizza-sofőr, csak én nem pizzát, hanem az itten ínyencségnek számító csirkeszárnyat és sertésbordát hordtam a főzni lusta kanadaiaknak… Szerbember minden egyes alkalommal megkérdezte, még csinálom-e, aztán felsóhajtott, hogy valami ilyesmi kellene neki is. Mikor abbahagytam, rögtön szóltam neki: ember, beajállak a helyemre, holnap kezdhetsz. Jaj, most a kipufogó… meg az öreg kocsi… még valamit meg kell javítani rajta… Azóta is ott szomorkodik a kalickában.

Ezen az új éjszakás helyen a váltótársam Ali. Még pontosabban, én vagyok az övé, hiszen ő délután 4-től éjfélig őrzi a kalickát, amíg én megérkezem, hogy aztán reggel nyolcig itt írhassam a hülyeségeket.
Szóval, Ali. Ali pakisztáni, kb. velem egyidőben érkezett Kanadába, miután évekig - turistavízummal - illegálisan tengődött az USA-ban. Persze, a tengődés csupán a legális státuszára vonatkozik, mert azt ő is tapasztalta, amit sok okos közgazdászok végre felismerni kezdenek itt, hogy pénzt ott lehet keresni.
Ali tegnap, mert elkezdtem kérdezősködni, sokat mesélt Pakisztánról. Ha összevetem azzal, amit tudni véltem eddig a médiából, mintha egy másik országról beszélt volna. Nem, nem idealizálja a hazáját egy cseppet sem… sőt! Nagyon is kritikus a rendszerrel, az elmaradottsággal, az iszlám mindenhatóságával szemben.

Tegnap az iszlám irányzatokról – vallásfelekezetekről beszélt sokat. Több van, mint gondolnánk, csak nehéz őket megjegyezni. Pakisztán különben túlnyomórészt szunnita, s azon belül „hanfi” (ennek utána kellene nézni!), de ő személy szerint síita kisebbség. Anyanyelve a pandzsáb (Punjabi), de Pakisztánban a hivatalos nyelv az urdu. (Bár a legtöbben a pandzsábot beszélik!). Azt mondja az urduról: az csak egy romlott változata a hindinek – amikor a muzulmán hódítók eljutottak az indiai félszigetre, a hitükre tért/térített hinduk elkezdtek arab, perzsa, török (türk?) szavakat keverni a nyelvbe, ebből lett az urdu. Ali szerint az arab világtól keletre a kelet-ázsaiai muszlimok közt ez a lingua franca. Amikor a britek kivonuláskor nagy bölcsen kettévágták gyarmatbirodalom gyöngyét, a mai Indiában a hindi, Pakisztánban pedig az urdu lett kikiáltva hivatalos nyelvnek. N.B. a gyarmati korban a mai India, Pakisztán és Bangladesh – mind (brit)India volt, nagyjából minden Afganisztán és Burma között.
Ali azt mondja, haza akar menni. Nem szereti itt. Közben amíg itt üldögél az üvegkalickában, cikkeket, tanulmányokat ír Pakisztán jövőjéről. Hirtelen bevallotta, hogy már diákkorától politikailag nagyon aktív volt, diákszervezetet alapított, ki is rúgták, sőt, minden pakisztáni egyetemről kitiltották Zia ul Hakk idején. Zulfikar Ali Buttot csodálta, a lányát nem. Azt mondja Ali egyszer csak: én mindig is nacionalista voltam, és most is az vagyok.
Meghökkenek, pedig nem kellene, de hogy állandóan csak efféle politikailag korrekt sajtót olvasok (mert más nincs), már-már én is elhiszem, hogy a nacionalista az valami csúnya ember. De azért most ebben a paki összefüggésben csak érzem, hogy valami nem stimmel, ezért rákérdezek: és az mit jelent nálatok? Ali előbb elbizonytalanodik, eddig okos, művelt embernek gondolt, ezért nem érti, hogy mit nem értek. Mondom, nálatok, ott Pakisztánban, mit jelent nacionalistának lenni? (nationalist - mert angolul fecsegünk)

Ali elgondolkozik, aztán azt mondja: tudod, nálunk ezek a vallási vezetők azzal hülyítik a népet, hogy minden muszlim - egy nemzet (nation). S ha az Oszama-félék odajönnek hozzánk, arra szólítanak, hogy követnünk kell őket, a nagy közös muszlim nemzet nevében. Holott ők elsősorban arabok, és csak utána muzulmánok. Az arab érdeket mindig a muszlim érdek fölé helyezik.
Én azt mondom, folytatja Ali, hogy nekünk a (falusi) törzsi és (a városi) kaszt-érdekeken túl meg kell teremtenünk a magunk nemzeti identitását. Ez a világot átfogó „muzulmán nemzet” csak maszlag. Ha holnap egész Kanada áttérne muzulmán vallásra, attól még nem válnának közös nemzetté Pakisztánnal… Nekünk az Indus völgyében több ezer éves civilizációnk van (s ha a folyónév mérvadó, minket kellene Indiának nevezni – nem őket, na de mindegy, veti közbe nevetve), van történelmünk, hagyományunk, ugyanazon a területen élünk, amióta az árja törzsek a szubkontinensre bejöttek a közép-ázsiai részekről… Erre kell felépítenünk a nemzeti identitásunkat. Csak ehhez kellene egy forradalom! És vezetők, mert mostanában csak politikusaink vannak…

Magam ugyan kicsit másképp képzelem az indo-európai proto-népesség kialakulási helyét, vándorlását, de ez nem jelent semmit. Fogalmazhatnám akár úgy is, én egy másik elméletnek dőltem be, ezért nem is vitatkozom most ezen Alival. És amikor azt mondja, hogy úgyis túlnépesedés van a szubkontinensen, a közép-ázsaiai országokban meg nagy üres térségek vannak, tehát rövidesen megindul majd oda a „visszavándorlás” - akkor magamban eldöntöm, hogy ezt a földrajzi tisztázást holnapra hagyom. Végül is jogunk van oda visszatérni az eredeti helyekre, mondja… és nagyon remélem, hogy holnap sem rohan el, hanem mint ma, szinte egy órányit okít majd az általa megálmodott nemzeti egységről és felemelkedésről.
De azért ezt a közép-ázsiai dolgot még megpiszkálom!

Nehogy bárki is azt gondolja, hogy Ali nem hithű muzulmán. Ali mélyen vallásos, és épp annyira utálja és megveti a vallásán belüli eltérő „felekezethez” tartozókat, mint amennyire mondjuk mifelénk a keresztények utálják a keresztyéneket és fordítva…
[gyengébbek kedvéért: keresztény = katolikus helyesírás; keresztyén = protestáns helyesírás]
Legjobban a wahabitákat rühelli. Ha a britek nem Szaúd királynak adják a sivatagot, a wahabita szekta soha nem kapott volna erőre. De mert ő az volt, ezért megerősödtek, pénzük van, és mindenhova elviszik agymosott ideológiájukat, méltatlankodik Ali.
(Ali, mondom, az autód odakint már félórája burrog, túl fog hevülni… mire ő: Á, mínusz húsz foknál? Hadd melegedjen…)
Ha utánanézel, állítja Ali, az összes terrorista wahabita! Az imámjaik kifejezetten tiltják nekik, hogy történelmet, irodalmat, ilyesmit olvassanak - csak azt kell és szabad (el)hinniük, amit az imám mond. Közülük kerülnek ki ezek a fanatikus gyilkosok…

[Az biztos, hogy egykori csecsen testőreim, békés muzulmánok, akik mind végigharcolták a csecsen-orosz háború első, népi szakaszát, ebben az utolsó felvonásban, amikor, igen! wahabita arab és egyéb külföldi mudzsahedinek elorozva a felszabadító háborút tőlük vallásháborút folytatnak a {{popup kavkaz.jpg kavkaz 593×397}}Kaukázusban… nos, most egyik sem harcol. Gyágyá István, mondta telefonba Belgiumból az egyik, ez már nem az én háborúm… nem a mi háborúnk: nye nasa vojna]

Nekünk nem az kell! Az én nemzetemben, országomban megvan a potenciál, hogy a legfejlettebbek közé emelkedjen. Persze, lehet világot átfogó muzulmán testvériség, de a nemzetet ott helyben kell megteremtenünk. Tanítani kell a népet, nevelni…

(Lehet, hogy a paki „nemzeti reformkorszak” eljövendő vezére szónokol itt nekem???)

Na, holnap majd kikérdezem a közép-ázsaiai visszavándorlásról. Nehogy mán nekem a „mi” turáni sztyeppéinkre akarjon az ősi juss okán kóborolni :) Bár nem kizárt, hogy az egész világ jobban járna, ha mindenki visszamenne a nulla kilométerkőhöz, és kezdenénk mindent elölről.

P.S. Elvesztettem a nullakilométerkövemet.

__________________
* de mire internethez kerültem, szombat lett

Ahogy belépsz a kocka alakú épületbe, egy kis L-alakú folyosó sarkában találod magad, az L hosszabbik szára fut előre, arról jobbra-balra irodák nyílnak, míg bele nem torkollik egy keresztben futó másik folyosóba, ahonnan – kellő kézmosások és beöltözés után – a termelő részlegekbe juthat a dolgozó. Az L rövidebbik szára azonban rögtön jobbra tart, és lépcső indul felfelé az emeletre, ahol néhány további iroda, valamint az öltözők és az étkező van (cafeteria – mondják errefelé: angolul!). Nyolc lépcsőfok után forduló következik, és a forduló alatti „térben”, gyakorlatilag a lépcsőfeljárat melletti/alatti beszögellésben elhelyeztek egy ócska, kiszuperált íróasztalt meg egy széket, a falon egy kis parafa hirdetőtáblával, amire fel lehet szurkálni az üzeneteket. Nos, ez a mostani üvegkalicka. Az igaz, hogy amint a fal felé fordulva leülsz az asztalhoz, elvben balra (a fordulótól felfele futó lépcső alatt) van egy ablak, de persze, ahhoz túl magasan, hogy látni lehessen, ki fordul be az útról autóval, a gyalogosok meg úgyis ellenkező irányból érkeznek, csak akkor veszel tudomást róluk, amikor az ajtót rángatják…
Ha szabályszerűen az asztalnál ülsz, naphosszat (éjhosszat?) a szürke olajfestékkel mázolt falat kellene bámulni – az ablakon át (nappali váltásban) tudomásul veheted az időjárást. Most, amikor ezt írom, éppen sötét van, de így is tudom, hogy piszkosul hideg van kint, s még annál is hidegebbnek érzed, mert fúj a szél. (Itt mindig bemondja az időjárásember a TV-ben, hogy pl. –5 fok, de a „windchill factor” okán az –9 foknak fogod érezni. Az „időjárásember” nem más, mint a meteorológus, de angol anyanyelvűek szinte ösztönösen irtóznak minden hosszú idegen szótól, így lett belőle ami. Hunglish-ul: a vödörmen…) Ja, a hideg. Elvben óránként ki kell menni, és körbejárni az épületet, de azon kívül, hogy ennek nincs semmi értelme, ilyen szélben nem szívesen veszem rá magam. Jó időben még hagyján – kényelmesen sétálva épp egy cigarettányi idő, s az is kell a magamfajtának. Na, de ilyenkor??? Ilyenkor különben nincs termelés, hanem csak a mosogató-fertőtlenítő népek nyomulnak. Éktelen sárga gumikezeslábasba burkolva, megfelelő haj- és szakállneccbe kötve, védősisak s minden felszereléssel ellátva mossák patyolattisztára az egész üzemet. Most négyen vannak bent, illetve négyen dolgoznak, és az ötödik felügyel rájuk – az a supervisor.
No, ideje beírnom a rapportba, hogy voltam megkerülni az épületet, pl. így:
19:20 – EXTERNAL PATROL, ALL O.K. (gyengébbek kedvéért: nem voltam, de írom!)
Az előző helyen, ahol az igazi üvegkalicka volt, ott már kiokosodtak a górék, és kitalálták, hogy a gyár és környékén apró kis mágneses szalagokat ragasztgattak ide-oda, amihez járt egy kis leolvasó masinéria (a Deister) és azzal kellett menni patrulázni, igaz csak egyszer-kétszer a 12 óra alatt, de olyankor meg kellett a herkentyűvel pittyegtetni a mágneses csíkokat, s másnap aztán a főnökasszony kinyomtatta belőle az „eredményt”, amiből az is látszott, mely helyszíneket ugorta ki a lusta gárdista. Nagy baromság az is… Emellett ott még jó sok egyebet is kellett csinálni, ahhoz képest ez a mostani hely tiszta pihenés. (N.B. A pénz ugyanannyi, azaz kevés, mindkét helyen.)

A berendezés enyhén szólva spártai. Mivel két hátsó fala az épülethez támaszkodik, csupán a négyszög másik két fala van deréktől felfelé üvegből. A hátsó falon a tűzriasztó rendszer pannója, sok villogóval és gombokkal, kulcstartók, fogas a {{popup msa-large.jpg msa-large 147×112}}műanyag fejvédőknek, feltűzdelt hirdetmények. Az üveges rész L-alakját belülről asztalféleség övezi, azon, balról jobbra haladva: egy kimustrált rádió, telefon, a talkie-walkie töltője, a sarokban egy monitor (ezen kellene figyelni a gyár környékét, de a kamerák nem működnek!), rajta a spéci herkentyű, amibe a kamerák képei bejönnek, egy csésze tollakkal, ceruzával és egyéb szeméttel, egy tekercs kéztörlő papír meg egy (nem vörös- hanem zöldkeresztes) elsősegélydoboz. Az asztal hosszabbik fele előtt, a telefonnal szemben a szék. A széknek külön története van, azt majd máskor mesélem. A szék háta mögött egy négyfiókos vasszekrény, egyikben a hivatalos nyomtatványok.
Ha két ember bejön, egynek ki kell menni, hogy hely legyen.
Fenn a magasban, a „panoráma-ablak” fölött egy kivénhedt légkondicionáló hörögve zúdít fagyos lehelletet, ha éppen működik. Beállításához székre, asztalra kell mászni. Valahol az asztal alatt hónapok óta hányódik egy állítólag újabb kivitelű hasonló szerkezet, cserére várva, ám az épp folyó építkezések okán úgy döntöttek: minek arra a kis időre… S igaz is, közben megjött az ősz, hideg, esős napok, inkább fűtés kellene. De az nincs. Van két villanymelegítő, egyiknek a ventillátora akkora zajt csap, hogy tíz perc után inkább kikapcsolják, a másik hatása főleg szimbolikus vagy tán lélektani. Bár ha lábhoz közel van, akkor érezni hatását. Mint a Nagykövér váltótárs mondja: Fuck it, my legs are burning and my head is frozen! Rímbeszedve magyarul kb. „lábam ég és fejem fagyva, jól meg vagyunk itten b…va”

Az üvegkalickában alapvetően háromféle emberrel kerül kapcsolatba az ember: a váltótársak, a gyár alkalmazottai és a gyár főnökei. Lenne még egy negyedik is, a vendégek, látogatók, de ezek egyrésze munkát keresni jön, tehát hamarosan az alkalmazottak kategóriába fog kerülni, a „jobb” embereket pedig az irodisták szép bejáratához tessékeljük udvariasan. A hétvégén e kapun át közlekedő kamionsofőrök, természetesen, teljesen más kategória. De az csak hétvégi kaland, hétközben ugyanis - hétfő 00:00 órától péntek 24:00 óráig - működik a külön kamionkapu, ott közlekednek.
Az üvegkalickában 12 órás váltásokban cserélődnek az őrök. Egészen pontosan az úgy van, hogy mind a négy őr heti 42 órát (3×12 + 1×6) kuksol ottan, ez épp egy hétnyi idő: 4×42=168 ami megegyezik a 7×24=168 összeggel. Váltás 00 és 12 órakor, illetve rövid túráknál 6 vagy 18 órakor.