A mindenki számára érthető cím az lehetne, hogy 40 éves érettségi találkozó idén. De, mint annyi mindennel, ami velem kapcsolatos, ennek is története van, hogy miért „SZEHO”.

A hatvanas években, amikor középiskolába jártunk, tizedik osztálytól (más helyeken azt gimnáziumi másodiknak hívták) lehetett választani, hogy klasszikus gimnáziumi humán tudomáyokra koncentráló osztályba megyünk tovább vagy reálgimnáziumi jellegű stúdiumokra adjuk a fejünket. Azt a köznép nagyjából úgy fordította le köznyelvre, hogy, aki tud mateket, az reálba megy, és aki nem tud mateket, az humános lesz. Van benne valami igazság, csak éppen azokról nem vesz tudomást, akik távolabbi tervezett egyetemi tanulmányaik előfutáraként választják a humán osztályt. Pl. ha filológus, nyelvész és egyéb efféle szakokra jelentkezik majdan a diák, akkor nem a matek-tudomány hiánya viszi őket a humánba.

Elég az hozzá, hogy 1967 őszén, a kolozsvári, akkor 11-es számú Líceum (manapság Báthory) három induló tizedik osztáyából kettő reálnak volt szánva, és egy humánnak. Ez utóbbi volt a miénk: X. C, XI. C, XII. C. Állítólag, évekre visszamenően az volt a tapasztalat, hogy a humán osztályokba főleg matek-undoros lányok jelentkeztek, és fiúk csak itt-ott mutatóba. Ez a mi osztályunkra nem volt teljesen igaz, mivel a 35 érettségizőből 16 volt fiú - és valamikor XI-ben ketten átigazoltak egy másik iskolába, úgyhogy eredetileg 18 fiútanuló volt ebben az osztályban!

Mindenki azt mondta, hogy ez rendhagyó arány volt, és mi rögvest el is hittük, hogy mi rendhagyó osztály vagyunk, nem az átlagos „humán osztály”… ennélfogva el is kereszteltük önmagunkat Szuper Extra Humán Osztálynak. Röviden: SZEHO. És mi lettünk a szehosok…

Hát ez a SZEHO tartja 40 éves érettségi találkozóját idén, 2010-ben. A minap jött a hír, hogy vagy június utolsó hétvégén vagy július első hétvégén lesz az esemény, a visszajelzésektől függően. Az első forduló emiljei alapján vélhetően a június 26-27 lesz a dátum.

Akkor most már következhet a a tervezés, készülődés, jegyvásárlás stb. Én utoljára a 20 éves találkozón voltam ott, azóta csak esetenként futottam össze egy-egy volt osztálytárssal, de nem az egész csapattal. Kíváncsian várom, hányan leszünk ott, és vajon megismerjük-e egymást annyi idő után.

(folyt. köv.)

Amikor 1989-ben az Európa Kiadónál a végső simításokat végeztük a Nabokov-fordításom szövegén, megkérdeztem a sakkban is járatos kontroll-szerkesztőt (Vargyas Zoltánt), hogy vajon a Luzsin-védelem vagy a Luzsin-féle védelem lenne-é a szakmailag helyes cím. Hát… — jött a habozó válasz, vélhetően egyik sem lesz, mivel mostanság nem igazán menő egy orosz név a címben. A „most” az akkori, rendszerváltásos hangulatra vonatkozott: már ment az Ellenzéki Kerekasztal vagymi, a szovjet csapatok készülődtek kivonulni, szóval, aki átélte, az emlékszik, miről beszélek. Így aztán, bár az eredeti cím Защита Лужина volt, a könyv 1990 elején magyarul Végzetes végjáték címen jelent meg. Ez áll a belső oldalon:

Nabokov, Vladimir Végzetes végjáték (Защита Лужина). A mű eredeti címe magyarul Luzsin-védelem. Regény. Fordította Horváth Sz. István. Európa zsebkönyvek. Budapest: Európa, 1990

Nabokov 2008

Őszintén szólva, nem igazán tetszett, még ha szépen alliterált is magyarul, de kiadóék nem sokat törődtek ezzel. Így aztán Végzetes végjátékként élte az életét — tavaly nyárig, amikor az Európa Könyvkiadó könyvheti ajánlatában találtam ezt:
Vladimir Nabokov: A Luzsin-védelem
Alatta pedig:
(The Defense) <== ezen a címen ismerik az angol világban
Fordította: Horváth Sz. István
Oldal: 240

Meglepődtem. Főleg, amikor a kiadói ismertetőben ezt a mondatot olvastam: Nabokov harmadik regényét, amely Végzetes végjáték címmel 1990-ben jelent meg magyarul, most az életműsorozatban az angol változathoz igazítva bocsátjuk közre. Miért lenne az angol „eredetibb” mint az orosz? Nabokov oroszul írta ezt a regényt még a berlini évei alatt (1930-ban jelent meg), és én annak az eredeti szövegnek az alapján dolgoztam. Még pontosabban annak az orosz szövegnek alapján, ami 1986-ban jelent meg a „Moszkva” c. folyóirat 12. számában, de az — azt mondták — az eredeti után készült. Elkezdtem kutakodni a neten, vajon találok-e valamilyen utalást arra, hogy miért kellett az angol szöveghez visszamenni.

Közben hadd jegyezzem ide azt is, hogy valamikor a kilencvenes évek végén az interneten barangolva felfedeztem Michael Scammellt, a mű angol fordítóját. Illetve, valakit ezzel a névvel, és nagy merészen rákérdeztem, hogy ő-e a „kolléga”, merthogy én lennék a magyar fordítója ugyanannak a könyvnek. Nos, ő volt. Sajnos, az a régi-régi Fujitsu laptopom régen elhalt, ezért nincs már meg az eredeti levélváltás (kár…), de arra biztosan emlékszem, hogy én tőle hallottam, első kézből, hogy az ő fordítása Vladimir Nabokov személyes közreműködésével történt. Hja, úgy könnyű, mondtam magamban, és egy kicsit irigyeltem is, amikor visszagondoltam, mennyi kínlódást okozott nekem Nabokov nem könnyű stílusa.

Az megérne egy külön elmefuttatást, hogy milyen szavakkal, kifejezésekkel, idegen nevekkel kellett megharcolni a fordítás alatt (pl. amikor egy valós, de nem túl jelentős francia ember cirill betűkkel fonetikusan leírt nevét ’vissza’ kell írni franciára; vagy amikor egy kettészakadt képeslapra oroszul írt szöveget egy német megpróbál latin betűs szövegként olvasni…). Hosszú órákat töltöttem a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban, mindenféle nyelvű lexikonokat, enciklopédiákat bogarászva, és még így is volt, amira azt mondtam: kész, feladom.
Végső kétségbeesésemben aztán Sebesiné Panieva Nina, a neves „kolozsvári” zongoraművésznő és egyetemi tanár jött segítségemre. Az idézőjel az illetősége körül arra utalna, hogy ő eredetileg egy félörmény-félorosz keverék Azerbajdzsánból, aki egy Szovjetunióban tanuló romániai magyar diákhoz (Sebesi Imréhez, aki jól ismert rádiós lett) ment férjhez anno… A fiuk, Karen Attila akkoriban színész volt Kolozsváron és jó haver (merthogy én ezidőtájt színikritikusként működtem), és az ő révén jutottam el az édesanyjához. No, végigkérdeztem amikkel meg voltam akadva, egy-egy kifejezésen még ő is meghökkent, és végül ezt kérdezte: maga választotta ezt a könyvet fordítani vagy csak úgy küldték? Mondom, küldték. Na, mondta erre Nina asszony, azért küldték magának, mert senki más nem akart küzdeni evvel a nehéz szöveggel.

Hát persze, hogy küldték, akkoriban kétévente egyszer ha kaptunk útlevelet, hogy a „testvéri és baráti” szocialista országokba látogathassunk, de ez sem volt garantált, főleg, ha nem viselted magad rendesen, és a szeku szem előtt tartott… szóval, nem úgy volt, mint manapság, hogy az emberek csak gondolnak egyet, és Kolozsvárról felruccannak Pestre. Pláné, hogy én akkoriban már készülődtem kifelé, azaz Magyarországra telepedni, így a mozgási szabadság erőst korltáozott volt. A történet annyi, hogy megkértem egy Budapesten élő íróembert, hogy keressen nekem egy fordítani való regényt valahol, mert arra gondoltam, hogy az évekig tartó (kivándorlásra) várakozás ideje alatt van időm megcsinálni, és még egy kis pénzmag is lesz, amikor megérkezem. Göncz Árpád, merthogy őt kértem meg, pedig ezt találta. Ezt adták neki oda, ő meg a „szokásos” úton — a diplomáciai futárpostával — eljuttatta a kolozsvári magyar konzulátusra, ahonnan aztán Rudas Ernő vagy Alföldi Laci (már nem emlékszem) elhozta nekem. Árpi bácsi akkor még feketelistán levő író-fordító volt, és az egyetlen aki áttelepedésem után tényleg sokat segített: munkát keresni, kapcsolatokat teremteni, elindulni… Talán éppen azért?

Summa summarum, a fordítás elkészült, ugyanazon a csatornán visszakerült a kiadóhoz, és minden ment a maga rendjén, míg egy szép napon (1988. február 22-én) meg nem érkeztem — végleg — Budapestre, friss áttelepülőként, két bőrönddel és egy 13 éves gyermekkel. Se lakás, se állás, se semmi… Tizenévek múltán, 2000 novemberében így emlékeztem vissza erre:

Tizenvalahány éve az akkor még nem skizofrén erdélyi magyar emigráns „elmenekült” Erdélyből. Magyarországra. Na jó, ne dramatizáljunk: sima névházasság volt, a bosszantó csak az, hogy a „nej” anyagilag rendesen átverte, pedig mindig okosabbnak képzeljük magunkat a csonkáknál! Valószínű akkor még haloványan pislákolt benne a hazaérkezés hamis illúziója, ezért lankadt a szokásos óvatosság. No, meg félt is hangosan tiltakozni, mert hátha a (kommunista) hatóságok haza zavarják… Elkönyvelte a veszteségek tanulópénz kategóriájába

Hát, ennyit a „pénzmagról”, amit a fordítás hozott (volna). Mivel ’88-ban vezették be az SZJA-t, felhatalmaztam a nejt, hogy előző év decemberében vegye fel gyorsan a honoráriumot, kikerülendő az adót. Kikerülte.

Nyájas Olvasóm, most talán már érted, miért halogattam hónapokig ennek a látszólag egyszerű blog-bejegyzésnek a megírását. Mert írhattam volna, mondjuk, két mondatot arról, hogy újra kiadták a régi Nabokov fordításomat, s annyi. De minden efféle visszaszaladás az időben újabb és újabb történeteket hoz elő, és amiatt aztán igencsak kanyargósra sikerednek a történeteim. Szóval, vissza oda, hogy egybevetették a fordításomat az angollal. A titok nyitjára a Holmi online kiadásában bukkantam rá, ahol Hetényi Zsuzsa egy másik Nabokov-könyv magyar fordításáról írva, megjegyzi:

Örülne az író fia, emez irodalmi birodalom, a „Nabokov Empire” egyetlen örököse és alkotó ismerője, ha tudna magyarul, mert vigyázó szemmel figyeli a fordítások sorsát. (Érdemes megjegyezni, hogy az először oroszul, de később angolul átdolgozott regényeket rendre a későbbi angol változat alapján fordíttatja.)

Kiemelés tőlem, persze! Jó írás, mellesleg.

Nos, ezért kellett Barkóczi Andrásnak (felelős szerkesztőként szerepel az impresszumban) az angollal egybevetni a szöveget, hogy Dmitrij Vlagyimirovics Nabokov elvárásainak megfeleljen az új kiadás. Hónapokkal később aztán emileztem egyet a kiadónak, jelezvén, hogy élek, rögtön András, a szerkesztő válaszolt, és elmondta, hogy kerestek, de senki nem tudta, hol vagyok (ami nem csoda, jól eltűntem arról a tájról), és mondta azt is, hogy van kis honor is rám várva. Ezt, az utóbbi évek „hagyományaimhoz” híven, rögvest Kolozsvárra utaltattam, mint minden Kelet-Európából származó pénzt.

Érdekes módon, míg a regény angolul The Defense címen ismert mind a mai napig, a belőle készült rettenetes mozi viszont az eredeti Luzsin-védelem cím alatt futott: The Luzhin Defense (2000).

Hát, ennyit a címek pontos fordításáról… A fejlődést(?) pedig érzekeltesse az, hogy az első kiadás 58 forintokért volt megvásárolható, ez a mostani pedig 2600-ért.