Blog — a szó eredete

Amikor még se híre, se hamva nem volt az internetnek, sokszáz évvel ezelőtt, a világot gyarmatosító brit hajóskapitányok (is) hajónaplót vezettek, amibe rendesen és rendszeresen bevezették, hogy aznap hol, merre jártak, mennyit haladtak stb. Ennek neve volt a log. Azt hiszem, magyarul hajónapló néven emlegetik… (Van a log szónak több jelentése is, de az most nem érdekes.)

Aztán jött a világháló, a sok marhaság a neten, és már egyre nehezebben lehetett számontartani a weboldalakat. (web = háló) Néhány elszánt szörfölő, akik naponta sok-sok weboldalon (web site - webszájt - honlap) navigáltak, elkezdték amolyan egy mondatos formában feljegyezni és közzétenni a napi web-útvonalukat. Úgyismint web-log. Aztán weblog. Aztán (we)blog. Blog.

Az elején tényleg olyan volt, mint a nyílt tengeren úszkáló hajóskapitány bejegyzései:
hétfő - XZY oldal (URL/link): érdekes, jól megcsinált oldal
kedd - ABC oldal (URL/link): sok humor, jó sztorik. Nem szerettem a képeket!
stb.

Szoftver a hajónaplónak

Aztán okos emberek kezdték kitalálni, hogy az ilyesmire kellene fabrikálni valamiféle szoftvert, bizgentyűt, ami megkönnyíti a webnapló-vezető dolgát.

Közben, és ez is fontos, voltak próbálkozások arra is, hogy a klasszikus napi naplóírás internetes változatát létrehozzák azoknak, akiknek ellenállhatatlan kényszerük van a naplóírásra. (Más kérdés, hogy a nyilvánosság, épp a lényegétől fosztja meg a naplót, de ez most szintén nem érdekes…)

Szóval, a kétfajta szoftver-próbálkozásokból lassan összeállt, kezdett kialakulni egy olyan közmegegyezésen alapuló webirdoga program, amiből aztán kinőtt a világjárvány bloggolás. Bloggozás.

A lényege: a blog szoftvernek van eleje és hátulja/fonákja.
Elöl: az amit látsz. [Front end]
Fonák: ahova én bejelentkezek (beloginolsz, mondják), és megírom a darabot. [Back end]

Tudományosabban szólva, manapság a CMS (Content Management System - tartalomkezelő rendszer) egyik alfaja. A láthatatlan rész: van egy motor, ami hajtja az egész weboldalt, elöl-hátul, aztán van egy adatbázis, ami tárolja a tartalmat, és végül az egészet felöltözteti kívülről, a szemnek, a dízájn. A korszerű weboldal-építés megköveteli ennek a három elemnek az elkülönülését.

Ugyanazt a tartalmat, pl. ezt a blogot, amit a WordPress nevezetű szoftver intéz a háttérből, egy kattintással meg tudnám jelentetni egy teljesen más kinézettel. Persze, attól még a blog fő jellemzői megmaradnának…

A bejegyzések (angolul: post) kronológiai sorrendben jelennek meg, mindig a legújabb az oldal tetején.
További fontos elem az interaktivitás - a kommentek, hozzászólások, megjegyzések… nevezd, aminek akarod. Ez teszi lehetővé, hogy a korábbi egyirányú kommunikáció helyett többoldalú, több résztvevős párbeszéd, diskurzus történjen.

Egyoldalú kommunikáció az, amikor a weblap gazdája közzétesz valamit, te elolvashatod, de nem tudsz visszabeszélni. A blogok kommentjeit sokan mint a web-publikálás demokratizálását ünnepelték (akkoriban még nem volt spam, azaz farok- és mellnövesztő szerek eladását szorgalmazó „hozzászólás” szemét).

Gyakorlatilag a dolog úgy néz ki, hogy Gipsz Jakab úr megveszi pl. a gipszjakab.com (vagy .hu vagy .ro vagy .ca) domaint — és ehhez vesz egy szolgáltatótól ún. tárhelyet (hosting). A domain ott fog „lakni” a tárhelygazdánál, és G.J. felinstallál oda valamiféle bloggoló szerkentyűt. Akár ezt, amit én is használok. Ingyér van. Egy domain kb. $10 egy évre, hosztolás=tárhely $4-5/hó.

Amikor aztán belép a lap fonákjára, az olyan, mintha emilt vagy Word dokumentumot írna: veri a billentyűket, és össze-vissza nyomogatja a gombokat a menüsorban, mer asziszi hogy úgy köll…

A végén megnyomja a „Publikál” gombot, s attól kezdve a hálón látható a mű.
Na, ez volt a technikai része.

A tartalom burjánzása

Sokáig, valóban csak a webtengeren való utazás (amit hyperlink-nek nevezett találmány tesz lehetővé, tudod, amikor a kék, aláhúzott szavakra kattintolsz, és egy mésik webhelyre visz!) ’naplója’ volt a blog. De aztán mindenki felfedezte, és mindenfélére kezdték használni a jó és rossz emberek.

Van, aki tényleg csak azt dokumentálja, hogy érdekes oldalakat látogat.
Van, aki regényét közli folytatásokban.
Van, aki fotóit teszi közzé, napi adagokban.
Van, aki „mély” gondolatait osztja meg a közzel. (mint én szokom azt tenni…)
Van, aki politikai handabandáit tárja a világ elé.
Van, aki pucér nőket mutogat… vagy magamagát — ez olykor ugyanaz is lehet.

Manapság minden valamire való ember, asszony, szervezet, társaság, vállalat, párt és szagszervezet, politikus és tini-sztár bloggol. Bloggoz. Vagy amit akartok…

Nagyjából ugyanaz a szoftver hajt milliónyi weboldalt. Exhibicionisták és webvállakozók, okosak és bunkók, szépek és csúnyák… mind-mind blogot írnak, mindenféle nyelveken. Ez a „blogoszféra”, bizonyám!

Ha úgy találjátok, hogy a túl sok a blog: mea culpa. Sokakat tanítottam meg bloggírozni.

Ebben a blogban, ezen a helyen 2002 augusztusában tettem közzé az első blog-bejegyzésem. Pedig voltak mát korábbi próbálkozásaim is, de azokat — sajnos — kiirtottam a netről. Pedig most büszkélkedhetnék, hogy én voltam, lehettem volna az első bloggolók egyike. És nemcsak magyarul, mert angol nyelven sincs sok blog, amelyik ilyen múltra tekintene vissza.

Na, mára ennyit a blogokról.

Kitérő. Épp a minap kommenteltem valamit a fészbukkon, mondván, hogy innen ne beszéljen az ember haza, -oda, hanem csak ott okoskodjunk helyi politikán, marhaságokon, ahol élünk és adót fizetünk. Másrészt tudom, hogy akárcsak a legparányibb tetszés vagy valamire linkelés a Kelet-Európában maradt ismerőseim, barátaim szemében, és teljesen alaptanul, hogy ezt tisztázzuk jóelőre, valamiféle politikai szimpátiát, párt-preferenciát jelent. Pedig az igazat megvallva, mi se rupe-n paişpe¹, hogy mit csinál arrafelé a pártoskodó népesség színe-java. No, ezt csak azért tartottam fontosnak előrebocsátani, mert ha én itt szerzőket vagy kiadványokat emlegetek, azokkal nem politikai cinkosság és egyhúronpendülés köt össze, hanem csak úgy érdek nélkül tetszik egy-egy darab, már-már l’art pour l’art. (Kitérés vége)

Szóval, írok mindenféle szövegeket. Angolul, persze. Az olvasásnál csak írás tanít többet egy nyelvről. Egyszerűen szólva: csak ülök és mesélek, azzal a pontosítással, hogy gépelem ide a gépbe a meséimet, nem mondom. Pedig az lenne az igazi, ámbár írás közben senki nem hallja az akcentusom! S aztán akkor jön valaki, és küld egy linket egy Esterházy-cikkre. Egy másik meg TGM²-cikkre hívja fel a figyelmem. Az ÉS-ben. Olvasgatok, olvasgatok, kattintok tova, olvasok még többet tőlük, élvezem… élvezkedem. Egyik a nyelvvel játszik eszeveszett lazasággal, könnyedséggel, másik elméletekkel, teóriákkal, gondolatokkal. Persze, igen gyakran kalandoznak egymás felségterületein. (Pontosítás: szokok olvasni másokat is, ha úgy hozza az élet s van rá idő, ez a kettő volt közelmúlt linkek alanya…)

Aztán kesergés. Merthogy de szép lenne olybá bírni ezt az idegenben tanult nyelvet, hogy játszi fordulatokkal fűszerezze az ember a mondandót, de ejsze ez a nyelv nem is tud olyat, vagy ha tud is, az nem belőlem jön. Azért nagy a kísértés. Másik oldalról nézvést (mert mindig van másfelől) itt nem lehet csak úgy dobálózni nevekkel, „közismert” filozófiákra, szerzőkre, ármányos szellemtornákra hivatkozni, mert nincs tudás. Lassan már sehol, mondja egyik virtuál beszélgetőpartnerem, s vélhetően neki van igaza.

Most olyan fura nézni, hogy ami elindította e megszólást, itt fentebb egyetlen bekezdésben össze lett foglalva. Mert csak ennyi. Hogy jön-megy az ember két nyelv között, mint egy kontinentális ingázó (inga, hogy némi Eco-remineszcenciát is belopjunk ide), állítólag jó az Alzheimer ellen, ha több nyelven vagyunk képesek okoskodni, hol összejön, hol nem a más-nyelven-gondolkodás, hiszen amíg fordítanod kell az egyik nyelven elgondolt gondolatot egy másik nyelvre, a másik nyelvre, addig esetlen és suta formában ölt testet a mondandó, és nem az eszme áll a középpontban, hanem a nyelvvel való hadakozás.

Az udvarias kanadai népszámlálási kérdőív nekem szegezte a fogast: angol vagy francia? — mármint a két hivatalos nyelv közül. És milyen nyelven beszél Ön a leggyakrabban otthonában? Evvel azt próbálták kipuhatolni, hogy vajon honnét jövök és hogy még mindig-e… Nade, rábasztak, mert évek óta itthon, az otthonomban, a házban s a kertben pl. fűnyírás/hóeltakarítás idején is csak angolul, merthogy muszáj: ez a nyelv, amit mindketten értünk az asszonnyal. Ez a mi lingua franca-nk. Lingua anglica/brittanica? Persze, hátrahagyott rokonokkal, barátokkal ki-ki a maga anyanyelvén, amikor néha telefonozás. Nem elhanyagolandó szempont, hogy ha angolul írsz, akkor az életed-társaként melléd szegődött fehérnép is érti a hexamétert.

Hát így. Kérdezhetnéd, mert sokan kérdik, mi lesz, ha a szövegelésből sose nem lesz nyilvánosan publikált angol könyv. Semmi, akkor nem lesz semmi — marad csak a kellemesen bizsergető agytorna, ahogy az elme ide-oda jár, mintha egymásba nyíló könyvtárszobákban közlekedne, ahol minden szoba egy másik világ, egy másik nyelv, de azért hónunk alatt-hátunkon ott a cipelt bagázs, az anya-apanyelv kényszerzubbonya (vö. Sapir-Whorf hipotézis). Ez a nyelvekben bujdoklás annál érdekesebb lesz, ha belegondolok (na jó, belegondoltam), hogy mindenféle emlékezéseket vetek (Word)papírra, mert így öregedés felé haladva egyre gyakrabban jutnak eszembe nemcsak szüleimtől, de főleg nagyanyáimtól, dédnagyanyámtól hallott történetek, miket vélhetően százszor is meséltek generációkon át, míg szépen megformált sztorikká kerekedtek, és jön rám a rémület, hogy ha holnap meghalok, akkor senki nem fog tudni ezekről a történetekről. (Nem mintha meghalást terveznék, de ahogy tel az idő, ennek a valószínűsége egyenes arányban növekszik. Mondják az életbiztosítási rizikókat kiszámláló biztosításmatematikusok — aktuárius.) Mondjuk, a rémület se igazi, de harácsoló mivoltunkat jóérzéssel tölti el, ha valaminek kizárólagos birtokosai vagyunk, mégha csupán az emlékezetben raktározott „marhákról” van is szó… és fajfenntartó ösztönünk pediglen az utánunk jövőknek való átadást szorgalmazza, erőlteti.

Erőltetem hát én is a(z angol) szövegelést, ha már a testemet hagyom lustulni, legalább az elmém legyen „fitt”.

1. Román kiszólás, aki nem érti, annak úgy fordítandó, hogy nem igazán érdekel… ⇑
2. Tamás Gáspár Miklós - Erdélyben született, ma Magyarországon élő filozófus, publicista, ex-politikus ⇑

Pár nappal ezelőtt készítettem egy digitális üdvözlő kártyát erre az ünnepi alkalomra, illetve kettőt is - és épp ez a baj, most azon habozok, melyiket tegyem ide. Hogy miért kettő, annak története van - lassan mindennek, amiről írok ide valamit…

Szóval, azért van, lett két darab üdvözlőkártya, mert pár évvel ezelőtt készítettem egy igen szép hasonló darabot, és nagy lelkesen — többnyelvű valóságunkhoz hűen — ráírtam angolul, magyarul, szerb-horvát-bosnyák-jugoszláv és román nyelveken, hogy „kellemes/boldog karácsonyt… stb.”.

Ez idáig rendben is lett volna, ám az asszony (emlékeztetőül: ő szarejevói, és nem hajlandó beállni egyik „nyelvi”, azaz vallási táborba sem!), szóval, nejem is elküldte szerte a világba sok-sok régi ismerősnek, barátnak. Amire aztán jöttek a visszajelzések: volt, akicsak megköszönte, ám többen azon fanyalogtak, hogy miért küldött efféle vallási vonatkozású kártyát nekik, hiszen ők a) ateisták; b) muszlimok; c) mittudoménmik… Na, volt erre néhány, ünnepi alkalomhoz nem illő gondolatom-kommentárom, de magamba fojtottam őket. (Ami ritkán esik meg, de még velem is előfordul, hogy uralkodok magamon!)

Nos, azóta két kártyát szokok készíteni: egyet a normális embereknek, és egyet a fanyalgóknak. Még nem sikerült eldönteni magamban, hogy ezzel vajon béadtam-e a derekamat a PC (politically correct) igen utált „elveinek” avagy csak az asszonyt akarom megkímélni a hülyék molesztálásától.

Akkor, még egyszer Boldog Karácsonyt mindenkinek!

A mindenki számára érthető cím az lehetne, hogy 40 éves érettségi találkozó idén. De, mint annyi mindennel, ami velem kapcsolatos, ennek is története van, hogy miért „SZEHO”.

A hatvanas években, amikor középiskolába jártunk, tizedik osztálytól (más helyeken azt gimnáziumi másodiknak hívták) lehetett választani, hogy klasszikus gimnáziumi humán tudomáyokra koncentráló osztályba megyünk tovább vagy reálgimnáziumi jellegű stúdiumokra adjuk a fejünket. Azt a köznép nagyjából úgy fordította le köznyelvre, hogy, aki tud mateket, az reálba megy, és aki nem tud mateket, az humános lesz. Van benne valami igazság, csak éppen azokról nem vesz tudomást, akik távolabbi tervezett egyetemi tanulmányaik előfutáraként választják a humán osztályt. Pl. ha filológus, nyelvész és egyéb efféle szakokra jelentkezik majdan a diák, akkor nem a matek-tudomány hiánya viszi őket a humánba.

Elég az hozzá, hogy 1967 őszén, a kolozsvári, akkor 11-es számú Líceum (manapság Báthory) három induló tizedik osztáyából kettő reálnak volt szánva, és egy humánnak. Ez utóbbi volt a miénk: X. C, XI. C, XII. C. Állítólag, évekre visszamenően az volt a tapasztalat, hogy a humán osztályokba főleg matek-undoros lányok jelentkeztek, és fiúk csak itt-ott mutatóba. Ez a mi osztályunkra nem volt teljesen igaz, mivel a 35 érettségizőből 16 volt fiú - és valamikor XI-ben ketten átigazoltak egy másik iskolába, úgyhogy eredetileg 18 fiútanuló volt ebben az osztályban!

Mindenki azt mondta, hogy ez rendhagyó arány volt, és mi rögvest el is hittük, hogy mi rendhagyó osztály vagyunk, nem az átlagos „humán osztály”… ennélfogva el is kereszteltük önmagunkat Szuper Extra Humán Osztálynak. Röviden: SZEHO. És mi lettünk a szehosok…

Hát ez a SZEHO tartja 40 éves érettségi találkozóját idén, 2010-ben. A minap jött a hír, hogy vagy június utolsó hétvégén vagy július első hétvégén lesz az esemény, a visszajelzésektől függően. Az első forduló emiljei alapján vélhetően a június 26-27 lesz a dátum.

Akkor most már következhet a a tervezés, készülődés, jegyvásárlás stb. Én utoljára a 20 éves találkozón voltam ott, azóta csak esetenként futottam össze egy-egy volt osztálytárssal, de nem az egész csapattal. Kíváncsian várom, hányan leszünk ott, és vajon megismerjük-e egymást annyi idő után.

(folyt. köv.)

Amikor 1989-ben az Európa Kiadónál a végső simításokat végeztük a Nabokov-fordításom szövegén, megkérdeztem a sakkban is járatos kontroll-szerkesztőt (Vargyas Zoltánt), hogy vajon a Luzsin-védelem vagy a Luzsin-féle védelem lenne-é a szakmailag helyes cím. Hát… — jött a habozó válasz, vélhetően egyik sem lesz, mivel mostanság nem igazán menő egy orosz név a címben. A „most” az akkori, rendszerváltásos hangulatra vonatkozott: már ment az Ellenzéki Kerekasztal vagymi, a szovjet csapatok készülődtek kivonulni, szóval, aki átélte, az emlékszik, miről beszélek. Így aztán, bár az eredeti cím Защита Лужина volt, a könyv 1990 elején magyarul Végzetes végjáték címen jelent meg. Ez áll a belső oldalon:

Nabokov, Vladimir Végzetes végjáték (Защита Лужина). A mű eredeti címe magyarul Luzsin-védelem. Regény. Fordította Horváth Sz. István. Európa zsebkönyvek. Budapest: Európa, 1990

Nabokov 2008

Őszintén szólva, nem igazán tetszett, még ha szépen alliterált is magyarul, de kiadóék nem sokat törődtek ezzel. Így aztán Végzetes végjátékként élte az életét — tavaly nyárig, amikor az Európa Könyvkiadó könyvheti ajánlatában találtam ezt:
Vladimir Nabokov: A Luzsin-védelem
Alatta pedig:
(The Defense) <== ezen a címen ismerik az angol világban
Fordította: Horváth Sz. István
Oldal: 240

Meglepődtem. Főleg, amikor a kiadói ismertetőben ezt a mondatot olvastam: Nabokov harmadik regényét, amely Végzetes végjáték címmel 1990-ben jelent meg magyarul, most az életműsorozatban az angol változathoz igazítva bocsátjuk közre. Miért lenne az angol „eredetibb” mint az orosz? Nabokov oroszul írta ezt a regényt még a berlini évei alatt (1930-ban jelent meg), és én annak az eredeti szövegnek az alapján dolgoztam. Még pontosabban annak az orosz szövegnek alapján, ami 1986-ban jelent meg a „Moszkva” c. folyóirat 12. számában, de az — azt mondták — az eredeti után készült. Elkezdtem kutakodni a neten, vajon találok-e valamilyen utalást arra, hogy miért kellett az angol szöveghez visszamenni.

Közben hadd jegyezzem ide azt is, hogy valamikor a kilencvenes évek végén az interneten barangolva felfedeztem Michael Scammellt, a mű angol fordítóját. Illetve, valakit ezzel a névvel, és nagy merészen rákérdeztem, hogy ő-e a „kolléga”, merthogy én lennék a magyar fordítója ugyanannak a könyvnek. Nos, ő volt. Sajnos, az a régi-régi Fujitsu laptopom régen elhalt, ezért nincs már meg az eredeti levélváltás (kár…), de arra biztosan emlékszem, hogy én tőle hallottam, első kézből, hogy az ő fordítása Vladimir Nabokov személyes közreműködésével történt. Hja, úgy könnyű, mondtam magamban, és egy kicsit irigyeltem is, amikor visszagondoltam, mennyi kínlódást okozott nekem Nabokov nem könnyű stílusa.

Az megérne egy külön elmefuttatást, hogy milyen szavakkal, kifejezésekkel, idegen nevekkel kellett megharcolni a fordítás alatt (pl. amikor egy valós, de nem túl jelentős francia ember cirill betűkkel fonetikusan leírt nevét ’vissza’ kell írni franciára; vagy amikor egy kettészakadt képeslapra oroszul írt szöveget egy német megpróbál latin betűs szövegként olvasni…). Hosszú órákat töltöttem a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban, mindenféle nyelvű lexikonokat, enciklopédiákat bogarászva, és még így is volt, amira azt mondtam: kész, feladom.
Végső kétségbeesésemben aztán Sebesiné Panieva Nina, a neves „kolozsvári” zongoraművésznő és egyetemi tanár jött segítségemre. Az idézőjel az illetősége körül arra utalna, hogy ő eredetileg egy félörmény-félorosz keverék Azerbajdzsánból, aki egy Szovjetunióban tanuló romániai magyar diákhoz (Sebesi Imréhez, aki jól ismert rádiós lett) ment férjhez anno… A fiuk, Karen Attila akkoriban színész volt Kolozsváron és jó haver (merthogy én ezidőtájt színikritikusként működtem), és az ő révén jutottam el az édesanyjához. No, végigkérdeztem amikkel meg voltam akadva, egy-egy kifejezésen még ő is meghökkent, és végül ezt kérdezte: maga választotta ezt a könyvet fordítani vagy csak úgy küldték? Mondom, küldték. Na, mondta erre Nina asszony, azért küldték magának, mert senki más nem akart küzdeni evvel a nehéz szöveggel.

Hát persze, hogy küldték, akkoriban kétévente egyszer ha kaptunk útlevelet, hogy a „testvéri és baráti” szocialista országokba látogathassunk, de ez sem volt garantált, főleg, ha nem viselted magad rendesen, és a szeku szem előtt tartott… szóval, nem úgy volt, mint manapság, hogy az emberek csak gondolnak egyet, és Kolozsvárról felruccannak Pestre. Pláné, hogy én akkoriban már készülődtem kifelé, azaz Magyarországra telepedni, így a mozgási szabadság erőst korltáozott volt. A történet annyi, hogy megkértem egy Budapesten élő íróembert, hogy keressen nekem egy fordítani való regényt valahol, mert arra gondoltam, hogy az évekig tartó (kivándorlásra) várakozás ideje alatt van időm megcsinálni, és még egy kis pénzmag is lesz, amikor megérkezem. Göncz Árpád, merthogy őt kértem meg, pedig ezt találta. Ezt adták neki oda, ő meg a „szokásos” úton — a diplomáciai futárpostával — eljuttatta a kolozsvári magyar konzulátusra, ahonnan aztán Rudas Ernő vagy Alföldi Laci (már nem emlékszem) elhozta nekem. Árpi bácsi akkor még feketelistán levő író-fordító volt, és az egyetlen aki áttelepedésem után tényleg sokat segített: munkát keresni, kapcsolatokat teremteni, elindulni… Talán éppen azért?

Summa summarum, a fordítás elkészült, ugyanazon a csatornán visszakerült a kiadóhoz, és minden ment a maga rendjén, míg egy szép napon (1988. február 22-én) meg nem érkeztem — végleg — Budapestre, friss áttelepülőként, két bőrönddel és egy 13 éves gyermekkel. Se lakás, se állás, se semmi… Tizenévek múltán, 2000 novemberében így emlékeztem vissza erre:

Tizenvalahány éve az akkor még nem skizofrén erdélyi magyar emigráns „elmenekült” Erdélyből. Magyarországra. Na jó, ne dramatizáljunk: sima névházasság volt, a bosszantó csak az, hogy a „nej” anyagilag rendesen átverte, pedig mindig okosabbnak képzeljük magunkat a csonkáknál! Valószínű akkor még haloványan pislákolt benne a hazaérkezés hamis illúziója, ezért lankadt a szokásos óvatosság. No, meg félt is hangosan tiltakozni, mert hátha a (kommunista) hatóságok haza zavarják… Elkönyvelte a veszteségek tanulópénz kategóriájába

Hát, ennyit a „pénzmagról”, amit a fordítás hozott (volna). Mivel ’88-ban vezették be az SZJA-t, felhatalmaztam a nejt, hogy előző év decemberében vegye fel gyorsan a honoráriumot, kikerülendő az adót. Kikerülte.

Nyájas Olvasóm, most talán már érted, miért halogattam hónapokig ennek a látszólag egyszerű blog-bejegyzésnek a megírását. Mert írhattam volna, mondjuk, két mondatot arról, hogy újra kiadták a régi Nabokov fordításomat, s annyi. De minden efféle visszaszaladás az időben újabb és újabb történeteket hoz elő, és amiatt aztán igencsak kanyargósra sikerednek a történeteim. Szóval, vissza oda, hogy egybevetették a fordításomat az angollal. A titok nyitjára a Holmi online kiadásában bukkantam rá, ahol Hetényi Zsuzsa egy másik Nabokov-könyv magyar fordításáról írva, megjegyzi:

Örülne az író fia, emez irodalmi birodalom, a „Nabokov Empire” egyetlen örököse és alkotó ismerője, ha tudna magyarul, mert vigyázó szemmel figyeli a fordítások sorsát. (Érdemes megjegyezni, hogy az először oroszul, de később angolul átdolgozott regényeket rendre a későbbi angol változat alapján fordíttatja.)

Kiemelés tőlem, persze! Jó írás, mellesleg.

Nos, ezért kellett Barkóczi Andrásnak (felelős szerkesztőként szerepel az impresszumban) az angollal egybevetni a szöveget, hogy Dmitrij Vlagyimirovics Nabokov elvárásainak megfeleljen az új kiadás. Hónapokkal később aztán emileztem egyet a kiadónak, jelezvén, hogy élek, rögtön András, a szerkesztő válaszolt, és elmondta, hogy kerestek, de senki nem tudta, hol vagyok (ami nem csoda, jól eltűntem arról a tájról), és mondta azt is, hogy van kis honor is rám várva. Ezt, az utóbbi évek „hagyományaimhoz” híven, rögvest Kolozsvárra utaltattam, mint minden Kelet-Európából származó pénzt.

Érdekes módon, míg a regény angolul The Defense címen ismert mind a mai napig, a belőle készült rettenetes mozi viszont az eredeti Luzsin-védelem cím alatt futott: The Luzhin Defense (2000).

Hát, ennyit a címek pontos fordításáról… A fejlődést(?) pedig érzekeltesse az, hogy az első kiadás 58 forintokért volt megvásárolható, ez a mostani pedig 2600-ért.

Persze, ha Ön egy román nacionalista aki ki kivánja szoritani a magyar nemzetiséget a demokratikus intézményekből, akkor megértem a szőrszálhasohatását.

Kitérő és előzmény.

Internetes korom hajnalán elég sok magyar (és nem magyar) levelezőlistára feliratkoztam, vélhetően kíváncsiságból, olykor valódi érdeklődésből - vagy tudtomon kívül felvettek a listájukra. Akkoriban ez nagy divat volt: teljesen szabályozatlan volt ez a terület. Később aztán szorgalmasan leiratkoztam mindahányról, email címeket szüntettem meg, hogy elérhetetlen legyek stb. A miérteket most ne bolygassuk.

Egyetlen kivétel van, egyetlen olyan lista, amin megmaradtam: a Hungarian Lobby (HL) listája, amit az egész ügy lelkes animátora, Dr. Lipták Béla nevével szoktak kiküldözgetni. A mazochizmuson túlmenően talán az a magyarázat erre, hogy sok egyéb „magyarosch” listához képest ez egy teljesen józan hangvételű, igen gyakran jó ügyekért mozgosító kezdeményezés. Nem azt mondom, hogy mindig mindennel egyetértek, amit kiküldözgetnek, és az is igaz, hogy leggyakrabban az „amerikás” magyaroknak szól az üzenet, tehát kanadaiként csak mint megfigyelő nézegetem a ténykedést. A másik dolog, aminek okán tiszteletemet vívta ki ez a HL lista: állításuk szerint a második-harmadik generációs, magyarul már nem is tudó magyarokat is sikerül mozgósítani egy-egy nagyobb levélküldő- vagy tiltakozó akcióra. Lehet, hogy ez az egész ügy virtuális jellegének köszönhető, mivel tapasztalatom szerint a valós világ emigráns magyar intézményeitől a második-harmadik generációs „magyarok” úgy menekülnek, mint ördög a tömjénfüsttől. Szóval, e listát hőmérőként használom, lemérendő, mivel is foglalkoztatja az agyát az amerikai magyarság elitje…

És jött erről a HL listáról is a felhívás, hogy szavazzak Károlyi Bélára (szenátornak) és Dancs Annamarira (képviselőnek). A levélben van egy ilyen passzus:

A nyugati demokráciák minden külföldön élő polgárának joga van hazála választásaiban résztvenni. DE most itt még ennél is többről van szó!! A módosított választási törvény értelmében az ország területén kívül élő román állampolgárok is saját képviselőket, szenátorokat küldhetnek a bukaresti parlamentbe. Rajtunk múlik, hogy EZEK MAGYAROK LEGYENEK! Északamerikai jelöltünk Dancs Annamária énekesnő, mig szenátor jelöltünk, kire Amerika, Afrika, Ausztrália és Új-Zéland lakosai szavazhatnak, a Texasban élő tornász edző, Károlyi Béla.
(kiemelés tőlem - M.)

Mivel épp két nappal ezelőtt bogarásztam a netet ezügyben, pontosan tudtam, hogy a kiemelt rész nem igaz. A kanadai Választási Iroda (Elections Canada) weboldala és a választások előtt kiküldött, személyesen nekem címzett brosúra is világosan kimondja:

If your date of departure from Canada was five or more years ago, you are not eligible to vote unless you meet one of the following criteria.

You are exempt from the five-year limit if you are posted outside Canada as:

1. an employee of a federal or provincial public administration; or
2. an employee of an international organization of which Canada is a member and to which Canada contributes; or
3. a person who lives with an elector described in a. or b. above, or with a member of the Canadian Forces, or with a civilian employed as a teacher or as administrative support staff in a Canadian Forces school

Akárhogy próbálod csűrni-csavarni, ennek a lényege az, hogy ha több mint öt éve távoztál Kanadából (előző oldalakon azt felelted, hogy nem Kanadában élsz/laksz) - akkor nincs jogod szavazni. Persze, vannak kivételek: diplomaták, nemzetközi szervezetekben alkalmazottak, külföldön állomásozó katonák, mindezek hozzátartozói, és a haderő iskoláinak alkalmazottai. Ezek, természetesen, logikus kivételek.

És ekkor előjött a precizításra mániákusan figyelő énem, és rögvest megnyomtam a Válasz gombot:

> A nyugati demokráciák minden külföldön élő polgárának joga
> van hazála választásaiban résztvenni.

EZ NEM IGAZ! Ne terjesszunk hamis informaciot:

Elections Canada website:
„If your date of departure from Canada was five or more years ago, you are not eligible to vote …”

source: http://www.elections.ca/content.asp?section=ins&dir=svr&document=int_step2_q4&lang=e&textonly=false

Az ellenség

Nos, erre érkezett az inkriminált válasz, mely szerint vagyok én egy (aljas gazember) román nacionalista, aki hasogatja a szőrszált. További intelmek a levélből:
Ez igy még Kanadában sem igaz (egy halom kivétel van) és különben se az ön tétlenségre buzditó kifogásaira van szükségünk, hanem összefogásra és tettekre.

Azt, hogy ki vagyok, mi vagyok - nem fogom ezeknek bizonygatni! (N.B. Nem Lipták Béla, hanem vélhetően a lista adminisztrátor Sz. Gotthárd szignálta a választ.) Én még a HL listán sem szorulok arra, hogy magyarázzam a bizonyítványom. És itt sem. Nem is ez a lényeg.

Hanem az, ahogyan kibontakozik az ellenség-kreálás mechanizmusa¹. Ha nem fogadod el ex-cathedra tévedhetetlen kijelentéseinket, akkor román nacionalista vagy. Az se számít, hogy nem az „ügyről” nyilvánítasz véleményt, hanem csupán ténybeli kiigazítást próbálnál eszközölni… mert ha visszabeszélsz, akkor ⇒ kifogásolsz ⇒ nem értesz egyet ⇒ qrva vagy. Az ellenség bérence vagy, rosszember vagy és a te anyád…
A gondolatmenet ismerős: az a román nacionalista, akiről mi aszongyuk, hogy román nacionalista. Rád ragasztottuk a címkét, innen kezdve tudjuk, ki vagy.

Na, ezért nem fogok vitatkozni arról, hogy ki is vagyok, mi is vagyok. Mert a fenti gondolatmenetbe észérvek nem férnek bele.
Azt azért töredelmesen bevallom, hogy a hülyeségnek örök ellensége voltam, vagyok és leszek.

1. Tessék utánanézni: van erre igen derék tanulmány Pók Attila tollából — ide most az angol változatot linkelem: Atonement And Sacrifice: Scapegoats In Modern Eastern And Central Europe ⇑

Gyöngyvirág termése - Én soha nem tudtam, hogy a gyöngyvirág „terem”… - (photo ©Moshu)

Napokig azon töprengtem, mi is ez a piros bigyó (bogyó) a gyöngyvirág elsárgult szárán — lásd a képen –, merthogy én már szedtem gyöngyvirágot, szagoltam gyöngyvirágot, ajándékoztam gyöngyvirágot… de soha nem gondoltam volna, hogy valamiféle „termése” is van, méghozzá igen késő ősszel, már-már télbe hajlóan.

Tudni kell, hogy előző életemben nem voltam kertészkedésre kényszerülve, és sikeresen távol is tartottam magam az ilyesféle tevékenységektől. (E mondat prózaibb olvasata: nem szeretem a földturkálást…) Most viszont a back yard, azaz az udvar területén való jövés-menés, fűnyírás, almaszedés stb. során állandóan bővülnek növénytani ismereteim, a kötelezően elvégzendő munkák technikáit nem is említve.

Szóval, itt vagyok a gyöngyvirág-termés (számomra) titokzatos mibenlétével elfoglalva… meg is nézem a Wikipédiát - na ott kellett volna kezdeni, mert aszongyahogy „a csodabogyófélék (Ruscaceae) családjába tartozó” fajta, aha, akkor a „csodabogyót” láthatjuk a képen.

Közben az ember felmegy a konyhába kávé-utánpótlás ügyben és újra gép mellé ülve reflex-szerűen csekkolja az új emileket. Az egyik azt mondja, hogy Béla üzent nekem az iwiw-en. Jó, van Béla nevű ismerősöm, úgysem tudok róla semmit jóideje, hadd lám, mit is izen. Még az is átfut az agyamon, hogy vidéki ember lévén tán többet tud a kertészkedésről, na, majd rákérdezek a piros bogyóra. Kinyitom a levelesládát az iwiw-en, és bumm! ott az Üzenet Erdélyből! - így felkiáltójellel, emígyen szólva:

Tisztel honfitársaim!
Károlyi Béla vagyok, amerikai magyarként a bukaresti parlamentbe készülök. A 2 számú külföldi választókörzetben – Amerika, Ausztrália, Új –Zéland, Ázsia egy rész és Afrika – élő román állampolgárok képviseletéért szállok versenybe az RMDSZ színeiben a parlamenti választásokon 2008 november 30-án. Az idei választásokat új rendszer, az úgynevezett egyéni választókerületes rendszer szabályozza. Tehát nem pártlistákra, hanem a pártok által megnevezett egyéni jelöltekre lehet szavazni.
A külföldön élő, állandó vagy ideiglenes lakhellyel rendelkező román állampolgárok most, első alkalommal saját jelöltjeikre szavazhatnak.
Mostani vállalásom egyféle küldetés is: felszólítani a külhonba szakadt magyar és román családokat, hogy ne felejtsék el nemzetiségi hovatartozásukat.

Van az tovább is, de ennyi elég. Már-már rákattintok a Válasz gombra, hogy figyelmeztessem, Béla, vazzeg, ha a románok nem felejtik el „nemzetiségi hovatartozásukat”, akkor soha a büdös életben nem fognak egy magyarra szavazni! Még rád se, hiába vitted sikerre annak idején a híres női tornászcsapatukat, Nadia Comăneci-csel az élen… De nem teszem, mert rájövök, hogy ez a legkevesebb.

Én nem szeretem ezt a külföldről „hazaszavazós” baromságot. Ez a baj.

Nem szeretem akkor sem, amikor 56-os magyarok hőbörögnek vele, nem szeretem máskor se. Most se. Mert nem értek vele egyet.
Van három állampolgárságom: román, mert hogy ott születtem, Kolozsváron; magyar, mert éltem ott majdnem tíz évet; és most, végül kanadai, mert itt élek. Itt szavazok lelkesen, kötelességtudóan és rendületlenül. Amíg itt lakom, addig jogom van rá. Ha öt [5] évnél hosszabb ideig külföldön van az állandó lakhelyem, akkor azt mondja a szabál, hogy nem vagy jogosult szavazni. Ennyi. Problem solved.

Én száz százalékosan egyetértek ezzel a szabállyal. Nem itt élsz, az itt érvényes törvények, döntések, kormányzás nem érinti közvetlenül az életed — akkor ne szavazz. A 10 éve Floridában élő winnipegi nyugdíjas szavazata ne döntse el, hogy az én körzetemben (vagy az országban) melyik párt képviselője győz, ergo mire fogják felhasználni az adóba befizetett dollárjaimat.

Visszatérve a gyöngyvirágos hangulatomat megzavaró Bélára és a levelére. Úgy látszik, mindenki éppen azzal a választási rendszerrel elégedetlen, amije van. Romániában tiszta listás választás volt eddig (ha jól emléxem, de nem mernék esküdni rá), Kanadában csak választókörzeti jelöltre lehet szavazni — aki győz, az győz, a többi szavazat elveszett! –, a magyar ennek a kettőnek a keveréke. Persze, a tulipántos hírek mindig csak a felét mondják a a híreknek, miszerint mostmár „nem pártlistákra, hanem a pártok által megnevezett egyéni jelöltekre lehet szavazni”. Majdnem elhittem, míg utána nem néztem, hogy akkor miért is fontos minden szavazat. Mert van lista is — tehát olyan lesz ez is, mint a magyarországi: vegyes rendszer. Csak a tények kedvéért: nagy mozgalom van Kanadában, hogy nálunk is valamiféle hibrid rendszert vezessenek be, mert lehet akár 6,8%-os eredményed — miként a Zöld Pártnak –, ami azt jelenti, hogy a 13,8 millió szavazatból majdnem egy millióan szavaztak erre a pártra, mégsincs egyetlen képviselője sem a parlamentben. (Ez egy külön eszmefuttatást is megérne…)

Szóval, nem, nem akarok szavazni, se Romániában, se Magyarországon, csak itt Kanadában. Mert itt élek, és nem ott. Évek óta nem olvasok (ottani) újságokat, nem követem az ottani politikát, azt se tudom, ki kicsoda a politikai életben. De ezen túlmenően is, én nem tartom etikusnak, hogy a kényelmes kanadai életem komfortjából¹ belebeszéljek az otthon maradottak életébe.

Két kanadai választás között maradok tehát a gyöngyvirág csodabogyójánál… Béla, maradj te is a gyöngyvirágnál, ne kacérkodj a tulipánttal!

1. A „komfortról” annyit, hogy több mint 2000 km-re lenne a legközelebbi hely, ahol leadhatnám a voksomat :) ⇑

Találkoztam néhány régi barátommal is, sajnos, azokkal, akik nem Kolozsváron, hanem pl. Marosvásárhelyen vagy Nagyváradon laknak, nem jött össze a találka. Egyszerűen nem fért bele az utazgatás.

Volt viszont anyám pincéjében négy doboz régiségem (papírok, kazetták, kéziratok stb.), azok nagy részét átnéztem, a szemetet kidobtam, és egy táskára valót elhoztam. A kéziratok egy része megjelent valamikor vagy erdélyi vagy magyarországi lapokban — de volt köztük olyan is, ami soha nem került nyilvánosságra. Most azon morfondírozok, hogy amennyiben le tudnám győzni velem született lustaságomat, akkor azokból néha begépelhetnék ide valamiket (nyitni egy új szekciót?)… a köz épülésére és ámulására.

Az egyik legérdekesebb lelet az volt, amelyik egy Korunk felhívásra készült volna anno, amikor arre felénk is valaki felfedezte az „oral history” (lásd angol Wikipedia, magyarul nincs) nevű mozgalmat, és arra buzdították a jónépet, hogy csináljanak ilyesmit. Röviden, az oral history lényege az, hogy rögzíted (magnóval) egyes személyek visszaemlékezéseit a történelemről — nem úgy, hogy mit mondanak a történelemkönyvek, hanem ahogy ők azt megélték, a saját szempontjukból, a saját megélt tapasztalataikon keresztül. Ez a nyolcvanas évek második felében lehetett, még mielőtt Hunniába települtem (1988). Akkor még élt apám is, és vele beszélgetve pattant ki az ötlet: feltérképezni a régi kolozsvári mészárosvilágot. Tudni kell, hogy apám is, meg nagyapám is hentes-mészáros volt… Nagyapámat, sajnos, nem ismertem, akkor halt meg, amikor én öthónapos csecsemő voltam.
Viszont apám segítségével sikerült felkutatni egy öregurat, aki nagyapámmal együtt inaskodott a századelőn; aztán egy mestert, aki Amerikában született, de a család hazajött - ő Besztercén inaskodott szászoknál; és végül apámat is mikrofon elé ültettem.

Megvannak a kazetták is, és megtaláltam a nyers kéziratot is, amit a kazettáról írtam le. (A kazetták még ott maradtak Kolozsváron, de majd jövőre jönnek azok is!) Na, ezt a szöveget kellene begépelni.

Jött még régi családi imádságos-könyv, 1812-ből, benne dédnagyapám (apai nagyanyám apja) jegyzi gyermekei születését a belső borítón, halomnyi régi kép, és ilyesmik. (Ideje lenne már egy családfa-féleséget is feltenni a netre; angolul tudok is rá szoftvert, de magyarul kellene.)

Kaptam még (ez nem régiség, sőt!) Felméri Cecília Kakukk c. filmjét DVD-n a gyártásvezetőtől, Kiss-Budai Tibor barátomtól. Na, majd erről is fogok írni, addig is olvasd ezt a cikket róla a helybéli Krónikában, vagy olvass róla bővebben a Transindexben. Végig azon dühöngtem Kiss Tibinek, a kocsmában persze, hogy miért nincs ennek a filmnek már weboldala…

No, mára ennyit Kolozsvárról.

Lett vacsora az egyik legjobb kis francia vendéglőben (chez Sophie - az itteni francia negyedben, a St. Boniface-ban lakik) és szőrprájz, szőrprájz… kaptam egy új fényképező masinát:

Nikon D60 - Ez még kicsomagolás előtt a konyhaasztalon… - (photo ©Moshu)

Nikon D60 - Itt már sikerült összerakni - (photo ©Moshu)

Persze, ezek a képek még a régi Panasonic (Lumix DMC-LZ5) apparáttal készültek, mint az eddig itt közzétett képek nagy többsége. Jó kis gép volt az, illetve most is az, és mivelhogy nekem lett a Nikon, Tanja úgy döntött, hogy a régi játékszerrel most már szabadon garázdálkodhat és kattintgathat agyba-főbe… Aminek az eredményeképp született egy „szépséges” sorozat arról, amint ingbe-gatyába rakosgatom össze a Nikont. Az egész sorozatot nem fogom közreadni, mert alkalomadtán kiskorúak is rátévedhetnek erre a blogra, de álljon itt két aránylag decens darab a nagy Nikon-összeszerelés nevű akcióból:

Nikon D60 - Ennek ide bé köll menni! - (photo ©Moshu)

Nikon D60 - És akkor mégis miért nam kattan bé? - (photo ©Moshu)

Nos, így történt ez a tegnap, s lettem öregebb egy évvel és gazdagabb egy derék fotóapparáttal. A géphez jött még egy AF-S DX NIKKOR 18-55mm f/3.5-5.6 VR lencse, és jutányosan hozzá még egy AF-S DX Zoom-NIkkor 55-200mm f/4.5-5.6G ED lencse is. Meg egy rakás júzer manuál, hogy legyen mit olvassak…

A sikeres összeszerelés után ez volt az első kattintás, a konyhaszéken ülve és félig a hátsó bejárat, félig a nappali felé fordulva készítettem egy hatalmas képet. A hatalmast úgy kell érteni, hogy több mint 2 MB!!! Kezdő digitálfotós barátaim szoknak ekkora bazi képeket átküldeni, hogy az emil-program csak nyögve bírja levenni. Én itt kicsit lefaragtam nektek 126 kilóra: A géppel jött szoftver azt mondta, hogy ez a normál méret ha emilezni akarom a képet.

Ez a legutóbbi El Lobótól indult és a héttitkos/pöttyös hólabdát BDK-nak és a sakraft.hu gazdájának, Farkas Győzőnek (akit a WP magyar oldalairól ismerek). Ők meg mind a ketten felszólítottak a játékra. Ahhoz képest, hogy milyen ritkán írok ide bloggolást, még szép, hogy valaki emlékszik erre a blogra.

Hanem a kettős felhívás máris belevezet a játék lényegébe. Íme, a hét (7) titok, amit most elárulok magamról a köznek:

1. Ejsze nem ismerek 7 magyar bloggert, ezért qrva nehéz lesz ezt a „hétpöttyös luciferi labdát” hét másik bloggernek tovább gurítani… (merthogy az a szabál). Azért nem, mivel nem is olvasok blogokat rendszeresen, csak hébe-hóba; viszont internetes ismerősöket úgy szokás találni, hogy olvasol és kommentálsz blogokat.

2. Ennek ellenére titkon zavar, hogy csak kevesen olvassák az én — szerintem — zseniális blogomat!

3. Lehet, hogy azért kötök nehezen internetes ismeretségeket, mert nem látom a kezüket. Ti. én minden alkalommal, ha új emberekkel találkozom, legelőbb a kezükre nézek, és annak formájából, ujjaik, körmeik alakjából vonok le messzemenő következtetéseket jellemükre, karakterükre nézvést. Itt, ebben a multikulti Kanadában arra a felismerésre jutottam, hogy a fehér embernek van a legdegeneráltabb kezeformája: annyi csúf, formátlan, visszataszító kezet (tömpe ujjat, deformálódott, rágott körmöt) egyetlen másik emberfajtánál sem tapasztaltam! Hanyatlunk?

4. Ifjú koromban nem is tudtam, hogy van ilyen, de ma már tudom, hogy tulajdonképpen kultúrantropológus szerettem volna lenni. Vagy legalább is az kellett volna hogy legyek. (Nem lettem, de ez nem titok…)

5. Bloggertársaktól eltérően én nem vagyok grafomán. Szerintem, lustaság okán nem írok, az asszony szerint (aki mégiscsak pszichiáter!) azért nem, mert afféle enyhe OCPD-szerű¹ tünetek akadályoznak ebben: annyira működik valamiféle perfekcionista ösztöke bennem, hogy mindig elnapolom a kész darab közzétételét, mivel úgy vélem, hogy nem tökéletes… (Ez a cionista nem az a cionista!)

6. Soha nem tudom eldönteni, hogy melyik az igaz rám nézvést:
a) általában szeretem az embereket, de egyénekkel/egyedekkel soha nem tudok barátkozni avagy
b) úgy általában nem szeretem ez embereket, de egyedekkel jól össze tudok barátkozni.

7. Az elmúlt egy évben többet tudtam meg és kellett megtanulnom a mellrákról, mint amennyit valaha is tudni akartam.

No, és most jön a legnehezebb része a labdavételes feladatnak: tovább passzolni a hétpettyest hét másik bloggernek (lásd az 1. sz pontot).

Andrassew, Pomperyberlin, Gergely Edit - ez már három, és jöjjenek ehhez a WordPress.hu fórumról megismert ismeretlenek: garrotter, Patai László, Dragon Zoltán, Makó Tamás.

1. OCPD = Obsessive Compulsive Personality Disorder, szépen magyarul: obszesszív-kompulzív zavar ⇑

Szóval, tegnap, szeptember 15-én (ez volt gyerekkoromban az iskolakezdés napja!) arra ébredtem, hogy J. Tibor barátomtól emil várt a ládában: kellene neki Kányádi Sándor Távirat c. versének az angol fordítása, tudnék-e segíteni — „Egy grafikámba szeretném belekomponálni, nem tudnál kisegíteni?”
Bevallom, semmit nem tudtam erről a versről, úgyhogy elébb gyorsan meggugliztam, és aztán elkezdtem keresgélni, vajon létezik-e angol változat. Nem találtam, így hát visszaírtam Tibor barátomnak, aki mellesleg kitűnő grafikus és jelenleg svéd… miszerint nem látok sehol angol fordítást. De nagyon lelkesen elküldtem neki a megtalált magyar verset:

Na, ezzel ő nem sokra ment, és visszaírta, hogy: „Hát a magyar nekem is meg van, egy angol kellene […]”
Közben ő is, én is keresgéltünk a neten, találtunk egy angol Kányádi kötetet, Dancing Embers címmel, fordító: Paul Sohar. Még az Amazon is árulja, és ha odakattintsz, meg is rendelheted!

Rábukkantam egy igen derék interjúra is (angolul), amit a fordító készített Kányádival. Megvan magyarul is az Irodalmi Jelen tavaly júliusi számában… És ha megguglizod az angol kötet címét, igen jó kritikákat, recenziókat találhatsz. De nem tudhattuk, hogy ez a vers benne van-é, ennélfogva nem tolakodtunk megvásárolni.

Tibor viszont tovább macerált: „Te nem érzel kisértést esetleg?!”

Ezen elgondolkoztam, kicsit körbeszaglásztam a neten, és szószerint ezt válaszoltam:
(megj. a történelmi hűség kedvéért, nem cenzurázom magamat, ám a gyengéd lelkűeknek álljon itt a figyelmeztetés, hogy magán izeneteimben nem mindig vagyok szalonképes!)

Az a Sohar nevű ember látszik az egyetlennek, aki K-t fordított angolra. Az ő könyvét, ill. infót a könyvről találtam, de nem éreztem ingerenciát, hogy megvegyem :)
Mellesleg, az se nem biztos, hogy ippeg ez a vers le van fordítva abban a kötetben.

Kísértést a fordításhoz? Hát… nem nagyon, hogy megmondjam az őszintét.

Qrvább feladat, mint gondolnád - már ott kezdődik a baj, hogy ami nekünk (bozgoroknak) egy ismerősen csengő Brecht darab címe, amit jól lehet használni arra a bújtatott jelentésre, hogy „állítsátok meg az őrült diktátort”…, az angolul (és német originálban, mellesleg) teljesen másképp hangzik:
The Resistible Rise of Arturo Ui (original German title: Der aufhaltsame Aufstieg des Arturo Ui)
… na, most ezzel mijafaszt kezdjünk, mert az angol olvasónak semmi olyasmi nem „rezonál”, hogy ÁLLITSÁTOK MEG ARTURO UIT, és itt a versben az egész játék azon van, hogy állítsátok meg!
De ez angol Brecht-címben nincs ilyen :( - ha nem a címet idézed, akkor nem tudja, mit kezdjen vele… ám az a sejtésem, hogy neked éppen az „álljtsátok meg” szöveg a fontos, vagy nem?

Na, ezért (is) macerás rabszolgamunka a fordítás.

Kitérő. Én első kézből tudom, hogy a fordítás macera, mert Kolozsváron évekig (orosz-román) műszaki fordítóként robotoltam, aztán magyarra fordítottam Vladimir (Vlagyimir?) Nabokov Luzsin-védelem c. regényét. Ez még a nyolcvanas évek végén történt, és 1990 elején jelent meg Budapesten az Európa Kiadónál, idén a könyvhétre újra kiadták. Jut erről eszembe: vajon nem jár nekem ezért újfent némi pénz??? Majd fogok erről külön bloggolni… És aztán már itt Kanadában lefordítottam egy szabadkőműves tárgyú könyvet angolból magyarra, ámbátor soha nem jelent meg. Ezt itt jobboldalt…
A sok rutinmelót, amit itteni tolmács/fordító korszakomban követtem el dokumentum-fordítások örvén, azt most nem is számolom, az csak pénzkeresés volt… A leghülyébb dolgok olyan jogi papírokkal voltak, amiket ilyen nevű ügyvédek követtek el: dr. Kovács Józsefné dr. Kiss Ibolya.

Vissza Kányádihoz. Barátom igen tömören válaszolt a fenti levelemre:

de igen, rátappintottal. egy kicsit azért rágodj rajta háha…
/Tibi

Aztán az éjszaka, amíg én aludtam, valamikor egy óra tájban ez érkezett emilben:

Végül George Szirtes felajánlotta, hogy lefordítja a verset és elküldtem neki a magyart.
http://www.georgeszirtes.co.uk/

Na, mire itt is reggel lett, és odamentem közelebbről megvizslatni, a George Szirtes (ejsze, Szirtes György valaha…) honlapját, addigra már ott állt nem egy, de két darab remek fordítás is! És közben persze, jött az emil is Tibortól:

tök ingyé csinálta meg, itt van mind a kettő, mit szosz hezzájuk :

Telegram

axes tanks like jack-planes ruin and pillage
all hell breaks loose on a small trembling village
chimneys tumble screech owl flees hope fades
ARTURO UI’S HERE! RAISE BARRICADES!

és

pickaxe tank-like bulldozer ruin pillage
all hell breaks loose on a small trembling village
chimneys tumble screech owl flees hope fades
ARTURO UI’S HERE! RAISE BARRICADES!

/Tibi

Há’ mit szólhatnék? Gyorsan odamentem, még többet megtudni a fordító George Szirtesről, rátaláltam a blogjára is, ahol szintén első oldalon szerepel a két fordításról szóló hír. (Ha később olvasnád ezt, amikor már újabb blog bejegyzések leszorítják a hírt, akkor ide kattints!) A blogban azt ígéri, hogy később majd írni fog versfordításról. Erőst várom. Ide tenném a képét is ennek a derék embernek, de attól tartok valamiféle kopirájtos portré az ott a honlapján, ezért nem teszem.

Na, végül aztán összefoglaltam a tanulságokat a barátomnak, ekképpen:

Mijjen derék :)

Én a 2-ikra szavazok!

És, ha még kellett, itt az élő példa a fordítás aranyszabályaira:
- költő fordítson költőt
- a célnyelv (amire fordítunk) legyen az anyanyelved… vagy legalább is az a nyelv, amelyikkel a legjobban tudsz bánni
- ha érted/érzed az eredeti szöveget és a konnotációt, mögöttes tartalmat, jelentés-holdudvart, rejtett utalásait, akkor a célnyelv kultúrájának megfelelően kreáld újra azokat úgy, hogy az idegen olvasó is valami hasonló élményt kapjon, mint az eredeti

Annak ellenére, hogy én nem lettem volna képes megcsinálni (N.B. nem vagyok, sosem voltam költőfajta, csak tollforgató és magyarra fordító!), annyira azért értek mán angolul, hogy megmondjam, ez egy faszályosan jó fordítás!

Hát, így esett. És mindannyian gazdagabbak lettünk egy Kányádi vers angol fordításával, George Szirtesnek köszönhetően.
Remélem, hogy előbb-utóbb az egészet elindító grafikát is felteszi majd Tibor a hálóra, és aztán idekommentálja, hogy hol van…

A blogger prédikál - 2008. március 30. A Winnipegi Károli Gáspár Magyar Református Egyház szószékén - (photo ©Moshu/Tanja)

Mindenki szokta idézni ezt az Isten útjai kifürkészhetetlenek¹… kezdetű „bölcsességet”. Az elmúlt vasárnapi kalandom után bizony mondom, én is kezdhetem ezzel a mai bejegyzést. Prédikáltam a winnipegi magyar református templomban (hivatalos nevén a Winnipegi Károli Gáspár Magyar Református Egyház).

Mert tényleg kanyargós az út, amíg a bloggoló eljut oda, hogy ebben a távoli, Isten háta mögötti helyen felálljon a szószékre!

Abban elvileg nincs semmi meglepő, hogy jó protestáns hagyományok szerint bárki felállhat és prédikálhat a gyülekezetben (csupán a sákrámentumokat nem adhatja ki, ha nem felszentelt lelkész), és az itteni szabályok általában jóval liberálisabbak. De ha visszagondolok dióhéjban a „kanyargásokra”, akkor azt már érdemes lejegyezni. Mert, ugye, ott kezdődik, hogy kap az ember zsenge korától kezdve egy jóféle ateista agymosást a kommunista Románia iskoláiban — ámbátor ez nem volt ennyire egyszerű, mert a családi legendárium szerint az örmény katolikus apai nagyanyám első osztályos korom táján próbált felkészíteni a szerinte hamarosan megtörténő első áldozásomra. (Csak zárójelben: néhai atyám róm.kat. volt, mivel születésekor nem volt a közelben örmény templom, anyám viszont ref.; és az a bölcs családi döntés született, hogy a fiúk az apjuk, a lányok meg az anyjuk vallását fogják követni, ám ennek ellenére a húgomat is a kolozsvári Szent Mihály-templomban keresztelték a főtéren, halványan emlékszem is erre, de aztán később konfirmált a kisiklódi református templomban, velem viszont az történt, hogy:)
egy szép napon hazaállítottam feldúltan az iskolából, azt kérdezvén megdöbbent anyámtól, hogy akkor most nagymama hazudik avagy a tanítónéni, mert egyikük szerint van Isten, míg a másik azt mondja, nincs. Akkor most mi van? — kérdezte a megzavarodott gyermeklélek, aki ráadásul igen szerette az iskolát, és benne különösen Antal Lia tanítónénit.

Szegény anyám… Azt se tudta, hogyan szedje össze magát, hogy mind nagyanyám, mind a tanítónéni böcsületét megmentse. Mert arra (minden „parenting classes” nélkül) kitűnően ráérzett, hogy valami olyasmit kellene mondani, ami nem fordít szembe vagy ellen egyikükkel sem. Ráadásul, ne felejtsük, az ötvenes években vagyunk, folyik a harc a klerikális osztályellenséggel meg effélékkel, ezért óvatosan kell ám bánni az ilyen nagyszájú, örökké „marhaságokat” kérdező gyermekkel, mert ez képes az iskolában is felállni és mindenféle nem odavaló kérdésekkel felhívni a figyelmet magunkra. Anyám különben is mindenben ilyen konfliktus-elkerülő zseni, mindenkit kompromisszumra rábeszélő, békéltető fajta mind a mai napig.

Kisiklód, református templom - 2007 őszén meglátogattam gyerekkorom színhelyeit… - (photo ©Moshu)

Na, így aztán hagytuk/hagyták elaludni az Isten-lét kérdését, inkább „tiszta-tízes” (magyarországiaknak: színjeles) tanulmányi előmenetelem és koromhoz képest brilliáns fogalmazás dolgozataim (innen eredne az írhatnék…?) képezték a beszéd tárgyát. Elsőáldozás el lett napolva. Végleg.
Ami azt jelenti, nőttem, nődögöltém a pogányságban annak rendje és módja szerint, bár a falun töltött nyári vakációk idején engem is kimosdattak vasárnap reggel, és elvittek a református templomba. Mert más nem volt, hacsak a „román templomot” (ortodox) nem számítom. Amúgy jól éreztem magam ott, a bimbodzó ateizmusom ellenére: szerettem a sima, egyszerű, fehérre meszelt vastag falakat bámulni, a csilláron levő búzakoszorút csodálni, és hallgatni a felzengő énekeket, amiket láthatóan mindenki ismert rajtam kívül…

Aztán hosszú szünet. Kötelező ifjúkori eszmélés(?) idején harcos és meggyőződéses ateistává válik a majdani blogger. És büszke is rá. De aztán elkezdesz (egy kicsit) öregedni, kevesebb láz, több hümmögő elmélkedés magadban, és valami nem stimmel. Valami hibádzik. Közben, mert akkor még blogok nem voltak, mindenféle papírműveket irkáltam: újságcikkeket, kritikákat, utószókat és ilyeneket. Egy napon a Kriterion kolozsvári fiókszerkesztősőgében a kezembe nyomtak egy börőndnyi papírt. Ezt be kéne fejezni, mondták. Balázs Ferenc erdélyi unitárius pap-íróról megkezdett monográfia kézirata és rengeteg dokumentum volt benne. Mikó Imre kezdte el, halála után Kicsi Antal folytatta, és az ő korai halála után gazdátlan maradt a kézirat. Mai napig sem tudom, miért gondolta Dávid Gyula, a kiadó kolozsvári vezetője, hogy a befejezés nekem való feladat lenne. Én meg a hályogkovács vakmerőségével rábólintottam.

Balázs Ferenc (1901-1937)

Vakmerőség volt, mert járatlan voltam a korszak történetében (az iskolában, egyetemen tanult általánosságokon túl), alig tudtam valamit Balázs Ferencről, semmiféle teológiai irányú tudásom nem volt, az angolt is csak nyögve-nyelve (és Balázs Ferencnek volt egy amerikai felesége, akivel angolul levelezett, ezt az anyagot nemrégiben adták ki) — szóval, minden esélyem megvolt a bukásra. Nem lett nagy bukás, ám természetesen ma már másképp írnám meg az egészet. Dokumentálódás okán eljutottam az Unitárius Teológia könyvtárába is, ahol kéziratban őrizték B.F. Új ember vallása c. művét. Azóta ezt is kiadták, ha jól tudom. (Rövid ismertető róla.) Akkor nem jöttem rá azonnal, de ennek elolvasása nagyon mély nyomot hagyott bennem. Teljesen más volt, mint az addigi töredékes ismereteim a kereszténységről/keresztyénségről, Jézusról, mindenről. Talán evvel kezdődött az, amit később úgy neveztem, hogy lélekben „tiszteletbeli unitárius” vagyok.

Közben, az erdélyi Mezőségen szolgáló (többnyire református) pap-barátok révén felfedezem azt is, hogy az én ifjúkori harcos ateizmusom, a marxi „népek ópiuma” marhasággal egyetemben, megbukni látszik ama egyszerű tényen, hogy azokban a falvakban a templom az egyetlen hely, ami a magyarságot ápolja, élteti. Akkoriban még a nép- és nemzetmentés hevületében éltem, értsd: nem lettem még messzire elfajzott ’áruló’ emigráns, tehát ez az adalék egy teljesen más perspektívát adott. Egy hosszú, lassú érlelődés elkezdődött…

Nagytotál a templomban - A két zászló azt jelenti, előbb el kell mondani angolul, aztán magyarul… - (photo ©Moshu/Tanja)

Ó, de blogger-testvérek, az út még innen sem egyenes! Úgy negyven felé járván, az állítólag skorpió-mivoltomból fakadó misztikus érdeklődés elébb az angolszász irányzatú szabadkőművesség felé terel, és annak rendje és módja szerint elérem a szimbolikus (kék) kőművesség legmagasabb fokát, a mester fokozatot. Ennek annyiban van jelentősége, hogy ez a szabadkőműves irányzat (a franciás „istentelen” hagyományúval szemben) megköveteli tagjaitól a Legfelsőbb Lénybe vetett hitet. Mi a Világegyetem Nagy Építőmestereként emlegetjük. Ám a közhiedelemmel ellentétben, a szabadkőművesség nem vallás. De ebbe most ne menjünk belé, túl messzire vezetne, elég az hozzá, hogy mivel vámosokat leszámítva hazudni nem szeretek, a jelentkezésemkor kezembe nyomott kérdőív mélyen elgondolkoztatott: hogy is állok én evvel a hittel? Itt jött elő a mélyből ismét Balázs Ferenc és az ő „teológiája”: itt jöttem rá, hogy az annak idején belém került mag lassan szárba szökkent, és most már nyugodtan vállalhatom az igent válaszomban. Különben is, úgy negyven körül ideje, hogy az ember elgondolkozzon a világ dolgain, rendbe tegye maga körül és az agyában a dolgokat. Egy ideig még a magyarországi Nagypáholy főkönyvtárosa is leszek majd, azzal a feladattal, hogy rendezzem az egyre növekvő soknyelvű könyv- és folyóirathalmazt, amit meg is próbáltam, de ehelyett többnyire órák hosszat csak olvasgattam — rendezés ürügyén. Viszont ettől annyi „szakértelem” szorult belém, hogy Kanadában aztán időnként nyilvános előadásokat tartok majd páholyokban a kelet-európai szabadkőművesség szövevényes történetéről.

De Kanadában más is történik. Jó hosszú téblábolás, helykeresés után felfedeztem magamnak a Wycliffe Bible Translators kanadai fiókját. Általuk aztán a CanIL-hez kerülök (Canada Institute of Lingistics, egészen pontosan az Alkalmazott Nyelvészet és Exegézis nevű mesterprogramba, amit aztán későbbi blogbejegyzésekben misszionárius inasiskola néven fogok emlegetni. Ez a CanIL tulajdonképpen az amerikai SIL leányvállalata: egyebek mellett ők készítik fel a WBT fordítókat. No, a klasszikus WBT fordító pályája így nézett ki: kellő elméleti felkészítés után, elmész a pápua-új-guineai őserdőbe a vadak közé, és ha meg nem esznek, akkor ott élsz közöttük tíz-húsz évet, megtanulod a nyelvet, a kultúrát, mindent, és akkor aztán nekilátsz lefordítani nekik a Bibliát… Bármit is gondolok most így utólag erről az egész társaságról, egy dolgot nem lehet tőlük eltagadni — olyan magas szintű professzionalizmus jellemzi a nyelvészeti, kultúrantropológiai és (interkulturális) kommunikáció-elméleti képzésüket, hogy sokszor mai napig is abból élek!
Mellesleg a SIL állította össze a világ legjobb nyelv-leltár könyvét, az Ethnologue -a világ nyelvei c. kiadványt. Ha érdekelnek a nyelvek, nyelvcsaládok, érdemes belekukkantani az online változatba. A magyart itt találod.

Hát, evvel a misszionárius inasiskolával az volt a baj(om), hogy bár ők magukat felekezetek közti és fölötti intézményként szeretek emlegetni, az csak később derült ki számomra, hogy ők alapvetően csupán egy szűk neo-protestáns csoportra értik: azok között, és nem az általam elképzelt ökumenikus formában. Apropó, ökuméné - azt el is felejtettem, hogy egy darabig a MÖSZ (Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat) színeiben Boszniában, Dagesztánban és Csecsenföldön mint „vallási szervezet” munkatársa vezettem missziót (ez még Kanada előtt), és okosodtam pl. a muzulmán szokásokban, vallásban a testőreim és a generál lakosság jóvoltából. De vissza a fordítókhoz: a szervezetet anyagilag is támogató egyházak inkább a (mi fogalmaink szerint) fundamentalista, evangéliumi felekezetek és egyházak. Na, ezt nem mondták nekem előre, és mire szép lassan rájöttem mindenre, már régen benne voltam a javából… Fantasztikus dolgokat tanultam — nyelvészként és afféle „crosscultural communication” szakemberként. Lásd: De Culturis Mundi. Ám soha nem tudtak megtéríteni olyan vakbuzgó újjászületett kereszténynek². És idegesített, hogy olyan könyvekből merítik a tudásukat a világról, melyek szerint katolikusként meghalt apám vagy szabadkőműves mentorom, Pista bácsi, a világ legaranyosabb öregura, a Sátán fajzatai… Nobozmeg, mormogtam magamban, nem lesz ennek jó vége. Nem is lett.

Úgyhogy egy szép napon beintettem a nagy nemzetközi karjelzést, és télvíz idején átautóztam Kanada nyugati partjáról a másikra — csak az tudja, ez mit jelent, aki próbálta már! A kanadai magyar helyektől, beleértve az egyházakat, mindig távol tartottam magam, csupán az inasiskola előtt volt egy futó kalandom a torontóival, főleg, mert prerekvizítum volt. És utána is ügyeltem erre a távolságtartásra gondosan. Jah, hogy végülis kerekre zárjam az iskola történetét: ők az unitáriusokat is efféle sátánfajzatoknak tartják, illetve úgy vélik, hogy az uniterek nem keresztények. Ami technikailag igaz is, hiszen, és ezt az angol név jobban tükrözi, a keresztény (Christian) Krisztus/Christ-követőt jelent eredetileg, és evvel szemben az unitáriusok másik neve — anti-trinitárius — világosan mutatja, hogy szerintük nincs szentháromság. Egy az Isten³.

Na, vajon most mi következik? - Azért kell a puska a liturgia menetéhez, és kellene új szemüveg is, hogy lássak… - (photo ©Moshu/Tanja)

Mai napig sem tudom, hogy Winnipegben miért történt ez másként. Előbb csak körülnézni mentem itt is, ahogyan azt mindenütt megtettem, aztán valahogy belekeveredtem. Mire felébredtem, már presbiter voltam és pénztárnok, meg az egyházmegyei gyűlés tagja, továbbá mindenféle bizottságok és bizottmányok tagja, mindenese, a magyar iskola tanára — s a lelkész szabadsága idején prédikátor. Ha jól belegondolok, azért pontosan tudom, hogy miért álltam e haldokló gyülekezet mellé… mert haldoklik ez is mint a legtöbb emigráns egyház, de utolsó pillanatig is mindenki más hibáztatnak ezért, saját magukon kívül. Fura története van ennek a kis kolóniának, de erről majd a következő részben.

Tehát, folyt. köv.

1. Néha kitör belőlem az ős-filológus, és pontosan akarom idézni a forrást. Akármennyire is „fürkésztem”, nem találtam egyebet a Róm 11:33-nál:
   és milyen kikutathatatlanok az ő útjai! (új református)
   és mily megfoghatatlanok útjai! (új katolikus)
   s kinyomozhatatlanok az ő útai! (Károli)⇑
2. Ez a „born again Christian” hevenyészett fordítása ⇑
3. Deus est unus. ⇑

Fontos: a Blogtársak vagy Jóemberek csoportban lenni semmiféle diszkriminálást nem jelent! Csupán számomra fontos technikai megkülönböztetés: blog-jellegű webes publikáció avagy klasszikus (statikus jellegű) weboldal. Amúgy, aki odakerül(t) mind „jóemberem”… Valahonnan a múltamból kötődnek mai napig a magyarul tárolt emlékeimhez. Többnyire személyes ismerőseim, barátaim, volt kollégáim meg effélék.

Néha még olvasom is őket. Néha ők is engem.

Hanem aztán ma reggel ébredés utáni emilcsekk idején ott volt, hogy egy régi iskolatárs a 11-esből, D. Sándor felfedezett ismerősként, és én lettem az 500-ik ismerőse (ígért ennek okáért egy pezsgőt, ha majd találkozunk!). Szép nyugodalmas reggel, asszony tegnap elrepült Hamiltonba, környékbéli barátnékkal kikapcsolódni, ami abból áll, hogy hárman-négyen egyszerre beszélnek qrva gyorsan szerb-horvát-bosnyákul¹, és állítólag mind értik egymást, és ebben én úgy sem lehetnék partner mert az én ezirányú nyelvudományomat avval szokom bevezetni, hogy ako govoriš polako, rozumijem… malo², szóval, én itthon nyugiba nézegetem eme pezsgőt ígérő Sándornak az ismerőseit, és akkor egy ismerősnek tűnő név alatt ott áll, hogy város: Dés.

Namost, akik ismernek, azok tudják, hogy annak idején frissen diplomázva én ebbe a városba kerültem orosz-magyar tanárnak, és még mielőtt rájöttem volna, hogy mi is az a tanárkodás, a nyakamba varrtak egy osztályfőnök nélkül maradt hatodik osztályt, a hat cét, ha már úgyis itt vagy alapon, meg hogy más osztálytalan magyar tanerő épp nem akadt. Igazság az, ez a „nyakamba varrtak” egy kicsit hülyén hangzik így utólag, mivel én napok alatt beleszerettem ebbe az osztályba (vagy a magam fontosságába, ki tudja azt mán…). Aztán végigvittem őket nyolcadik végéig mint oszi. Az oszi maradtam mai napig nekik.

Nyóccé - 1978. június 15 tanévzáró kép - (photo ©Ismeretlen)

Innen kezdve megcsapott a múlt szele, és gyorsan elkezdtem nézegetni, van-e ott még valaki a „nyolcadikcéből” (a ballagásuk napján, este a bulin, amire meghívtak, kellő mennyiségű alkohol után a szoba közepén elkiabáltam magam mint egy Fülig Jimmy, hogy ’szervusz nyolcadik cé osztály’, és ők aztán visszategezték a királyt³. Tavaly elhoztam egy nagy halom régi fényképet Európából, köztük ezt is itt, ami a hátára írt dátum szerint 1978 június 15-én az évzáró idején készült (egerésszél a képre, hogy lássad élvezhető méretben). Huszonnégyen alá is írták a huszonhétből. Nézegetem a képet, és nem lehet ezt komolyan megállni. Ott bambulok középen, voltam is vagy huszonhatésfél éves, ők meg akkortájt mind „tanárbácsinak” szólítottak a helybéli szokás szerint, pedig most így belegondolva kb. 12 évvel voltak csak fiatalabbak nálam, most meg ha én 57 felé ballagok, akkor ők ott a 45-ik születésnap táján… Tavaly rendeztek egy találkozót, erőst hívtak rá, de nem tudtam elmenni, utána aztán L. Péter küldözgetett fényképeket, hogy aszongya teszt: kit ismersz fel? Elég jól vizsgáztam, azt mondta.
Közben az iwiwen előbukkant egy másik dési gyerek, őt is tanítottam, de ő egy évvel az enyimek alatt járt (piszok rossz és szemtelen kölyök volt, sántáló matekes kollégám örökké regulázta… de mára benőtt a fejelágya), naszóval ez a másik L. Péter kirakott picasa albumba sok-sok képeket erről a találkozásról ide! Nem, nem, a képeken a gyerekek azok már az ő gyermekeik. Az én nyolcadikcém — ők azok a kedves, joviális kopaszodó, őszülő urak meg azok a kellemesen gömbölyded szép hölgyek. Szépek voltak azok akkor, tinédzser-korukban is, de akkortájt és arrafelé nem volt még afféle divat, mint van itt a kanadai tajgákon, hogy meglett férfiemberek kislányokat tesznek magukévá, többnyire mivel képtelenek normál kapcsolatra lépni felnőtt nőstényekkel. Na, de most nem a kanadai marhaságokról van szó, úgyhogy kanyarodjunk vissza az én kedvenc osztályomhoz, ahol csupán a szememet legeltettem az akkortájt még hamvas, de már lassan virágba szökkenő süldőlányokon. Persze, ők ezt akár öntudatanul is tudták jól (mert az asszonyiállat már csak ilyen!), és az ösztönből serjedő kacérkodás sem volt mindig idegen tőlük. De ennyi. Semmi botrány, semmi szenzációs történés. Ámbátor az is igaz, hogy nyolc-tíz év múltán felnőttekként találkozva biztosan ágaskodott volna bennem a hímállat, hogy bibliai értelemben is megismerjem néhányukat… de addigra már annyira más dolgok őrülete volt az életem közzéppontjában (pl. 78+10=88-ban települtem Budapestre hátrányos helyzetű, gyerekét egyedül nevelő atyaként), hogy mindez már csak egy efféle blogbejegyzés kapcsán előbukkanó mosolyogtató emlék. Azt hiszem, így volt ez jól! Mert akkor még mindig visszamehetek közéjük, ha meghívnak a következő találkozóra…

Mostmegmár? Most már az olyan napoknak örülsz, amikor nem bánt az aranyér, a prosztata, nem felejted el reggel betenni a protézist mielőtt kimész a házból… legalább is így mondják öreg barátaim.

Azóta? Egy darabig még sikerült tartani a kapcsolatot, de aztán az élet engem messzire sodort a nagyvilágban (amint ezt romantikus regényekben mondanák), és ezért sokáig alig tudtam róluk valamit, mielőtt az említett 2007-es találkozóra meg nem hívtak. Angol nyelvű web design oldalamról érkezett az izgatott izenet: hszi alias moshu (moşu’?) nevű embert vadászva. Szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál, mert ímé megtaláltál, Peti.

Nagyon bántott, hogy nem tudtam elmenni: azokat a „kölkeket” én nagyon szerettem, szívesen elborozgattam volna velük. Ha lesz is találka, én idén se tudok majd ott lenni (de az egy másik, nem publikus történet). Ám ettől még szeretnék minél többet hallani, tudni róluk.

Hé, nyolcadikcé, tessék jelentkezni, kommentelni itt alant, emilezni, meg ilyesmik!
Hol vagytok?

p.s. Jut eszembe, hogy egyszer én már írtam ennek az osztálynak egy nyilvános izenetet, ami a helyi sajtóban jelent volt meg. Ej, ha azt valaki előásná és elküldené nekem egyszer…

1. Amikor én meg ő iskolába jártunk akkor csak egy nyelv létezett: a szerb-horvát. Amióta jól megháborúzták magukat, azóta a politikusok (nem nyelvészek) eldöntötték, hogy most már 3 különálló nyelv van: a bosnyák, a horvát és a szerb. A horvát latin betűkkel ír, a szerb cirill ábécét használ, a bosnyák nem tudja mi legyen… Én meg a „hosszúnevű nyelv”-ként emlegetem. ⇑
2. ha lassan mondod, értem… egy keveset ⇑
3. Olvass Rejtőt, ha nem érted… ⇑

Na, most aztán végigmentem a macerán. Nem volt egyszerű, elég szarul néz ki a regisztrációs oldal: a lábléc (footer) takarja a kitöltendő mezőket, akár Firefoxban, akár Internet Exploderben nézed. Időnként meg egyszerűen nem hajlandó működni. Első nap a kereső soha nem talált semmit és senkit. Másnapra aztán megemberelte magát a gépezet (<== milyen hülye szókapcsolat!), és kezdtem felfedezni ismerősöket.

Ez az ismerősvadászat szórakoztató. Természetesen, a legizgalmasabb darab mindig azt írja ki, hogy HIBA.
Erre próbálok kattintgatni:

6.3 Mi az a legrövidebb út?

Egy még ismeretlen személy adatlapján a legrövidebb út funkcióval tudod megnézni, hogy milyen ismerőseiden keresztül, és hány lépésből ismerheted.

Ha valaki már ismerősöd, értelemszerűen ez a funkció érvényét veszti, hiszen elsőfokú kapcsolat áll fent közted és az ismerősöd között. Így ismerősök adatlapján ez a funkció már nem szerepel.

Rögtön tudtam, hogy erről mi ugrik be, csak éppen magyarul nem találtam a pontos fordítását az elméletnek. Angolul: Six degrees of separation. Az angol Wikipédia igen részletesen tárgyalja a fenti elméletet. Aztán — hála Karinthynak — megtaláltam a csökevényes magyar cikket is a (magyar) Wikipédiában: Hat lépés távolság, amelyben így van leírva a lényeg: A hat lépés távolság elmélet szerint a Földön bárki kapcsolatba hozható bárkivel egy ismeretségi láncon keresztül, melyben a két végpont között maximálisan öt elem van.

[Mellesleg, hadd illusztráljuk a magyar cikkben emlegetett szótári „hat hivatkozás szabályt” avval, hogy miként fedeztem fel a magyar változatot:
1. Google keresés (mert nem jutott eszembe az elmélet neve, csak a lényege): „six people distance from the president theory”
2. Legelső találat a Wikipedia cikke - Six degrees of separation - Wikipedia, the free encyclopedia
3. Ebben Karinthy nevére kattintva, eljutunk a róla szóló angol cikkhez - Frigyes Karinthy
4. Baloldalt, a nyelvek menüben megnézem, hogy van-é Magyar link, és arra katt - itt a magyar cikk Karinthyról, és benne ez a mondat: 1929-es Láncszemek című novellájában megalapozza a hat lépés távolság elméletét, mely később világhíres lett, főként a vele foglalkozó tudósok és művészek által.
5. hat lépés távolság - ez egy kattintható link az életrajzban
6. Ez már nem is kell…]

Ezen a kontinensen furtonfeszt idézik ezt a teóriát, legfőképpen olyan formában, hogy e hat lépéses lánc révén bárki kapcsolatba kerülhet az Egyesült Államok elnökével. De soha senki nem említi (mert nem tudják), hogy a mi Karinthynktól ered az ötlet, hogy ő fogalmazta ezt meg először 1929-ben.

Vissza az iwiw-hez. Ha az a Legrövidebb út nevű bizbasz nem azt írná ki folyton pirossal, hogy WiWD hiba, akkor ellenőrizhetném, hogy a fenti elmélet szerint hatnál több ember nem kellene, hogy legyen a „rövid útban”. Tán egy szép nap elkezd működni az is.

Ha valakinek működik ez a Legrövidebb út c. herkentyű, akkor szóljon hozzá alant, és meséljen…

És most átmenetileg megváltoztatom a blog kinézetét. Van olyan lehetőség, hogy egy régi cikket kiemel az ember az archívumból, és csak az alatt mutatkozik a legfrissebb. No, most ezt fogom tenni. Ezen a napon…

Neki álltam, adatbázist kitakarítottam, felfrissítettem (2.0.11-re, mert nem szeretem a másik elágazást), megbuheráltam a hosszú ő és ű betűket. Erre azért volt szükség, mert annak idején ez a blog még Greymatter nevű motorral indult, és amikor ide importáltam WP-be, akkor ezek a bötűk elidétlenkedtek: afféle ô meg õ és û szörnyűségeket produkált, és azokat ki kellett gyomlálni a szövegekből. Ilyen célokra mindenkinek ajánlom a Search and Replace (Keres és helyettesít) plugint. Igen hasznos jószág!

Egy kicsit elkísérleteztem ezzel a sablonnal (theme, az angolosok kedvéért), alakítgattam rajta egy keveset, ámbár még mindig nem pont olyan amilyennek szeretném, de működik. Ja, és meg is kellett magyarítani. Sajnos, arra már nem futotta az erőmből, hogy ellenőrizzek minden linket, illetve, hogy kijavítsam azokat a bejegyzéseket, amelyekben képek is voltak, de jelenleg csupán valami kusza kód rondálkodik. Az is még a Greymatter maradványa: ott olyan popup-os megoldás volt, ha jól emlékszem JS alapon. Na, tán egyszer az is meglesz.
Kellene még egy Kapcsolat oldal, meg néhány egyéb apróság is.

Fura így most ennyi év után ismét írni ide: amióta ezt abbahagytam, azóta csak angolul írtam. Oda se sokat. Majd elválik, lesz-e erőm, időm, energiám erre is. Kalandra fel!

A törökök soha, mind a mai napig el nem ismerték az 1,5 millió örmény kiirtását. A hivatalos vélemény most is az, hogy a zavargások (civil unrest) során meghalt 600.000 örmény és 2,5 millió muszlim/török.

Hanem, amit ma mutatott a (nyíltan balra húzó és politically correct) „állami televízió”, a CBC hírmagazinja erről - az már mindent felülmúl. A szavazás híre után rögtön hozzátették, persze, nem mindenki így látja, meg hogy az éremnek van másik oldala is, és hogy pl. a Kanadában élő törökök úgy vélik, az örmények maguk okozták a maguk vesztét, és - ide fütyül, oda fütyül alapon - ecsetelték, hogy mindkét oldalon voltak veszteségek. Majd utcára kirohanó, tüntető, felháborodott kanadai (!) törököket mutatott, akik zászlót, de nem ám kanadai zászlót lengetve hőbörögtek és háborogtak.

Hirtelen elképzeltem, hogy mondjuk a kanadai németek kirohannak az utcára, és német zászlót lengetve ordibálják, hogy „az nem is úgy volt, és mindkét oldalon haltak meg…” Na, belegondolni is rossz!

Mellesleg az egyik legjobb kanadai filmes Atom Egoyan. Örmény származású, de itt nőtt fel: Kairóban született örmény menekültek gyermekeként, és 3 éves korában telepedtek Kanadába. Ararat c. filmje az 1915-ös népirtásról szól. Az EU felé kacsintgató jelenlegi török kormány engedélyezte a törökországi bemutatót, azzal a feltétellel, hogy megvágják. De még így is a bemutatásra vállalkozó mozihálózatot megfenyegette az Ulku Ocaklari nevű szélsőjobbos nacionalista párt, így elálltak a bemutatótól. „Azok, akik merészkednek bemutatni ezt a filmet… ne feledkezzenek meg arról, hogy a törökellenességért súlyos árat kell fizetni.” A korábbi török kulturális miniszter egyszerűen propagandának minősítette a filmet.

A mai szavazás után a kanadai külügyér legalább őszinte volt: Törökország szövetségesünk és kollégánk a NATO-ban…

És aztán még azt is láttam, hogy Izraelben szabadon bocsájtották Mordechai Vanunut, 18 éves börtönbüntetése letöltése után. Fiatalabbak számára: árulás okán ítélték el, mivel bizonyítékokkal a világ közvéleményének tudomására hozta azt, amit mindenki régen gyanított - Izraelnek volt/van a világ hatodik legnagyobb nukleáris fegyverkészlete. Izreal egyébként nem tagja az atomsorompó egyezménynek, ezért az ENSZ Atomenergiaügyi Ügynöksége nem felügyelheti nukleáris programját.
A börtönkapu előtt nemcsak hívei és támogatói, de számos izraeli „hazafi” is megjelent, akik árulónak tekintik, szidalmazták és nyíltan fenyegették - még a kamera előtt is. Az igazságügyi miniszter azt nyilatkozta, hogy a fenyegetések ellenére nem kell gondoskodni a védelméről, mivel úgyis „mindig körülötte van 100 radikális híve, akik majd megvédik…” Vanunu a nyolcvanas években anglikán hitre tért, most a jeruzsálemi Szt. György anglikán templomban tartózkodik.

Én még arra is emlékszem, amikor iraki katonatisztek menekültek el Száddám rendszeréből, és mily hazafias tettnek látta, láttatta a nyugati média beszámolóikat a (különben nem is létező) tömegpusztító fegyverekről. És mert még annál is öregebb vagyok, még arra is emlékszem, hogy amikor szovjet disszidensek leplezték le a csúnya kommenisták titkos fegyverkezéseit, az milyen szenzációs Nyugatnak tetsző cselekménynek számított! Még Izraelben is.

Nem szeretem az atomot (hacsak nem Egoyan). Akár értesz angolul, akár nem, ha meglátogatod Jelenával a „kísértetvárost” - borzongató. Az is atom volt…

100 millióra becsülik az USA-ban az „evangéliumi” keresztények számát. Az evangelical kifejezés nehogy bárkit is megtévesszen - nem azonos a nálunkfelé használt evangélikus, azaz dr. Luthert követő (ágostai hitvallású) protestánsokkal! Ez a legkeményebb fundamentalista neoprotestantizmus fedőneve. Born again… azaz újjászületett keresztények. Ez a Bible Belt.

1 ezek közül George W. Bush.

40%-a a rá adott szavazatoknak ebből körből érkezett.

2 szerző - bizonyos Jerry Jenkins és Tom LaHaye - ennek a közönségnek ír regénysorozatot, mely(ek)nek központi témája az „elragadtatás” eszkatológiája.
[vö.: 1Thessz. 4.17 azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk.] A szerzők Elragadtatás-elmélete oly sikeres, hogy a Left Behind [Hátrahagy(at)va?] sorozatból:

58 millió könyvet nyomtattak,

+20 millió ifjúsági- és képes gyerekváltozatot, ezek összesen

100 millió dollárt évi jövedelmet jelentenek. A sorozat legújabb,

11-ik darabjából már „lábon elkelt”, azaz megjelenés előtt megvásároltak belőle

2 millió példányt. A teória (szerintük: az Írás pontos, szószerinti értelmezésén alapuló igazmondás) lényege: az igazak, a valódi - újjászületett keresztények - elragadtatnak (pl. az első regényükben egy repülőgép utasainak egyharmada eltűnik, csak a ruhájuk maradt ott összelöttyedten), a többiekre pedig a gyötrelmes, keserves idők következnek (Tribulation), sőt, szerintük a liberálisok „elpuhult” Jézusképével ellentétben, az igazi, bosszúálló Jézus majd milliószámra öldökli a hitetleneket és nem-igazakat az ítélet napján. Aki nem evangelical Christian - arra az örök kárhozat vár.

Apropó repülőgép.

2,5 millió dollár az átlagos kártérítés, amit a repülőtársaságok fizetnek egy-egy légi szerencsétlenségben meghalt személy után. Amikor valamilyen újabb biztonsági szerkezet, megoldás bevezetéséről döntenek, akkor a következő a gondolatmenet:
Ha ritkán adódik a hibából baleset, és a statisztikák szerint

100 ember halhat meg ebből kifolyólag, az

250 millió kiadást jelentene. Namost, ha a szerkentyű több mint

300 millió dollárt - akkor felejtsük el… mert olcsóbb a kártérítést kifizetni. Amennyiben csak

200 millió, akkor megfontolandó az új technológia alkalmazása. Persze, ha az áldozatok száma már

1000 körül van, akkor gyorsan bevezetik az újdonságot.

Megettünk ma vacsora gyanánt kb.

100 garnélarák-fiókát. (Utána jóféle portugál fehérbort ittam.) Abból gondolom, hogy csak fiókák voltak, mert nagyon aprókra sikeredtek. Senki állatvédő nem tiltakozott érettük. Nem is csoda, hiszen amíg itt a tányéron még csak kinéznek valahogy - ártalmatlan kunkori rózsaszín izék… addig a valóságban igencsak rusnyák :)

Bezzeg, ha
1 fókafiókát vacsoráltam volna, minden környezet- és állatvédő belezöldülne… Merthogy az olyan édi, és milyen jó reklám-fotókat lehet róluk csinálni az érzelmek felcsigázására.

Aztán onnan BDK lapjára csalogatott a link - és ezzel már bele is kerültem abba az eszement világba, amitől sose lehet elég messzire elmenni.

Azt hiszem, pontatlanul fogalmazok itt. Ti. nem BDK weblapja „eszement”, hanem a világ, amit lereagál. Megnéztem pl. Pompéry remek kis írását (Kedvetlen értetlenségem) - nagyon tetszett! -, majd a lapgazda hadakozását a helyi lapban bizonyos NZM nevű emberrel (gőzöm sincs, ki lehet, de nem is igazán érdekel!) stb. Mindezek ama bizonyos írószövetségi botrány körül forognak. És láttam Kántor Lajos írását is, talán mert kíváncsi voltam, szülővárosomból, Kolozsvárról, hogyan látszik mindez. Bár akár onnan is sokféleképpen látszik, látszódhat - lásd Sziju írásait a Káféban…

Szóval ilyenkor örülök, hogy Winnipegben élek. De épp így örülnék bármi más helynek is, ami elég messzi van mindettől! Bevallom azt is, bdk harcos, heves indulata tőlem kissé idegen. Ez nem minősítés, azt hiszem, inkább vérmérséklet kérdése, vagy talán a kívülállás okozza, hogy inkább Pompéryra bólogattam rá magamban.

Valaha én is tagja voltam ennek az Írószövetségnek. ’88-as Magyarországra telepedésemkor Göncz Árpád ösztökélésére (és azt hiszem, ajánlásával) lettem tagja a műfordítói szakosztálynak, mint „konzseniális” Nabokov-fordító. Ezt egy kritikából idézem :) - és nem, nem ismertem, nem ismerem a szerzőjét… N.B. Árpi bácsi akkoriban még se írószövetségi elnök, pláné köztársasági elnök nem volt, csupán a tiltott és a megtűrt mezsgyéjén élő író és műfordító. Évekig tagja is maradtam a szövetségnek, míg aztán valamikor a kilencvenes évek közepén, ahogy más foglalkozások felé sodort az élet, egyszerűen kimaradtam belőle. Gondolom, tagsági díj nem-fizetés okán töröltek. Vélhetően így szűnt meg a tagságom az újságíró szövetségben is. De hát akkoriban Boszniában, majd Dagesztánban és Csecsenföldön nem nagyon jutott időm ilyesmikkel törődni. Bár az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy miután 1993-ban abbahagytam (na jó, abba hagyatták velem) az újságírást, azt mondtam: nyémá kulturá - többet én nem írok, nem olvasok, magasról leszarom az egészet (pardon, de ennél jobb szó nincs ide). És lőn - mindaddig, míg az internet csábítása el nem térített ettől, de hát ez azért teljesen más! Vagy legalább is evvel szoktam mentegetni magam, ha erre egyáltalán szükség van…
(Nincs.)

Hogy miért is kattogtam a BDK linkre, arra, azt hiszem, a legjobb válasz az, hogy (még) mindig elhűlök, valahányszor rá kell döbbennem, hogy ott és itt mennyire mást értünk ugyanazokon a szavakon. Az Andrassew oldalán levő „reklámszöveg” szerint bdk kiábrándult a jobboldalból, konzervativizmusból. Én meg itt Kanadában jobboldali és konzervatív lettem - és közben teljesen világos, hogy még véletlenül sem ugyanarról beszélünk. Igaz, én is mindig kihangsúlyozom, hogy kanadai viszonylatban értendő, amit mondok. Persze, ez sem ilyen egyszerű, ugyanis sok bősz emigránst ismerek itt, akik „hazafelé” szeretnek afféle konzervatív, jobbos, nemzeti színben tetszelegni, de legalább is „antiszoclib” álláspontról hőbörögni, miközben itt, azaz Kanadában, ahol élnek, sunyin rászavaznak az NDP-re (New Democratic Party = a szalonkommunisták) vagy a Liberális Párt erkölcstelen klientúrájának uralmára csupán azért, mert ezektől remélhetnek gátlástalan szociális költekezést - értsd: segélyt, ellátást, paternalista államot. Na, ezek is távol állnak tőlem…
(Amúgy a Liberális Párt neve nem jelent az égvilágon semmit. Hatalmas gyűjtőpárt, melybe harmadik ciklus óta tartó hatalma okán belépnek szocdemek, posztmodernista nihilisták, a politically correct harcosai… és mindenki, aki a húsosfazékhoz akar kerülni. Egyszer tán kellene erről is értekezést írni - tanulságképpen.)

Hanem volt egyetlen mondatrészlet a sok olvasmányban, ami azóta is az agyamban zsong: „aki általában tagadja az irodalom - s így az írók - társadalmi felelősségét, küldetését” ———–
a szövegösszefüggés lényegtelen, mert a lényeg az, hogy ezek szerint van aki a „küldetést” tagadja, és van aki nem, s ennek függvényében ki jóember, ki nem. Na, itt megáll az eszem! Mindig mondom, az írók írjanak, ne váteszkedjenek! Sok egyéb mellett ejsze emiatt is szeretem Nabokovot: örökké ideges lett, ha bármiféle társadalmi „mondanivalót” akartak belemagyarázni a műveibe, és tagadta, hogy az irodalomnak ilyesmi lenne a célja, értelme. Továbbá gyönyörű az itt olvasható mondata… (Aki nem tud oroszul, annak jópénzért elküldöm a fordítást :)

Ha valaki nem értené: nem azért szeretem Winnipeget, merthogy van itt mínusz negyvenfokos tél, hanem mert errefelé az íróknak nincs küldetése. Küldetéstudata. Amint már máskor is írtam - errefelé ez (is) egy foglalkozás. Hogy ne mondjam, szakma. Kedves felebarátaim, ennél nagyobb jókívánságot nem tudok mondani nektek: legyen végre nálatokfelé is szakma az írás!