Jucimama diós kiflije

Ma Jucimamával álmodtam. Műanyagborítású konyhaasztal fölé görnyed (felőlem levő láb billeg), nyújt. Papírvékonyra sodort laskát (csonkamagyar nyelvterületen: tésztát), sirít, de közben úgy is meg-megpörgeti a levegőben, mint ahogyan valamely tajváni (?) sütődében a benszülött gyorsétkezdés (a Travel Channel-en láttam ezt valamelyik nap, centrifugális illetve petális erő tartja össze a masszát, gondolom nyomban, széjjel ne loccsanjék). Azt játszom, hogy minden koronglepény asztalra esése előtt gyorsan asztallaphoz szorítom a tenyerem, s megfeszülten lesem, melyik pillanatban engedi alá az örökmozgó gyúró-forgatógép, hogy oszt ismét a levegőbe ragadja. Na, s akkor elkapom. Mármint előtte. Egyfajta csapdlecsacsi. Feszül a horgasinam a megerőltetéstől, ahogy csimpaszkodom. Nyaktövem is zsibbadt az ágaskodástól. Könyököm már három forgatás óta kiakadt. Valami irreális, ahogy ebbe a reflex-játékbe beleadok anyait-apait. Mama nagy, sudár erő- és cirkuszművész. Én 2 éves vagyok.

Aztán mikor már a kis dióskifliket sodorgatja (soha nem láttam, hogyan sodorgatja, csak tudom na), akkor pillantok oda a sarokba tett hokedliről, homályos a kép, duzzogok, tán még sírtam is. Piruló kis kezeimen lisztes maszat. Mama valamit mondogat, de én egészen elcsodálkozva k i e s e m ebből az egészből, (...) s a pici tömzsiujjaimkat személem ámulva (én, az álmodó). Olyanok mint a húslevesben kifőtt csirkeláb. Tenyérközépben puha, kásás börnykupacka.



Ez a jelenés ma egész nap velem volt. Jucimama engem ölben tartó fotóját úgy másfél hete fotóztam le a digitmasinával, s mózerolgattam meg egy kicsit egyik képfeldolgozó szofton. Kercsó (született Varga) Julianna az egyetlen nagymamám, akit még életében megismerhettem. (Margitmamától csak festmények maradtak. S gobelain is, de azok már csak emlékben. Illetve azon rokonoknál, akikkel már nem rokonulunk.)

Sok tészta/laska készítés közben lestem ténykedését. De sosem ennyire közelről. Azt viszont a számmal fotóztam le: az ilyen munkák alatt kifényesedett arca sós-ízű.




A fotó kettős születésnapon készült: én egy, csigás-hajú nővérem két év két hónapot tölt. Őt Feritata tartja. (Feritatáról s Évikéről majd máskor, ha majd róluk szólaz Álmoskönyv-fejezet.)

Most hogy így elnézegetem a képet itt az üvegen, megfordult bennem: vajon neheztelne-e mama, hogy nem a kitűnő szilvásgombócairól, vagy a szájpadláson olvasó vajas pogácsáiról álmodtam... Röstellheti tán, avagy magát okolhatja, hogy minekutána mindig, mindenben a kedvünket leste (az onokáknak, ahogy mondta) ezt mégsem tudom (én, a felnőtté lett csapdlecsacsizó). Bihar megyei, határmenti leánynak született, korai félárvaként kislány kora óta nagylányként kenyeret, levéltésztát készített apjának s kissebb testvéreknek, minden konyhai tevékenységénél pöttöm korom óta okosítgatott, ha kíváncsiskodtam a tudományban -s istenem, most (mikor az egész világ látja) szégyent vallok a diós kiflivel.
Tán felelősnek érzi magát, amiért - s ezt ő nálam most tán még jobban tudhatja (?) - a duzzogás-jelenetes "ugrással" (rövidzárlat, kép megugrik a szalagon, mint tű a lemezjátszón) dióskifli-készítésbéli járatlanságom miatti zavaromat kellett ilymód lepleznem, a mestercukrászi ecsetelést rövidrezárván? ... (Még akkor is, ha ilyet - dióskiflit! - ő soha, de soha nem is sütött.

A porhanyós kis kifli bolti termék. Gépszaggatta tucatgyártmány. Izzadságmentes. De fincsi. Tegnap este hazafelé vettem belőle 15 dekát. Kettő megmaradt. Egy a babáé, egy a Mamáé.