ÉJFÉLT ÜTÖTT AZ ÓRA. Na - ha finoman akarjuk kifejezni magunkat, ahogyan az jobb helyeken, vagy legalábbis a társaságra való tekintettel azt megtenni illik - ez az, amit úgy nevezünk: "szívatás". Argóice meg úgy, hogy "egy faszt ütött éjfélt". És - még ha brutálisan is hangzik ez egy ilyen aprómacza szájából - elfogadjuk, tudjuk, megértjük: a felháborodás jogos. Pillantsanak csak karórájukra uraim (vagy a képernyő jobb alsó sarkára Önök amott a nagyvilágban), s mindjárt megtudják miről vartyogok imitt.
Ő ezt a kezdetek kezdetén tudta. Hogy CSAK NEKI üt majd éjfélt az óra. Amikor nekifog. Nekem meg hajnali egykor kell ugyanezt megetetnem Önökkel, persze, "mer én oan vagyok" - rám lehet fogni nyugodtan, sanyi. Ugye, az ember próbálja ilyenkor magát kivágni, meg ellezserkedni a dolgot, de ezennel EZT nem lehet. Árgus szemekkel nézi a szövegírót a Művész úr, hogy mire futotta neki (az embernek), hogy hogy jár az agya, megminden. Nem vagyok (ennyire) paranojás, viszont elég, ha én vagyok itt a Szereplő. (Ama Námbör Van.) Egy szó mind száz: teljesítenem kell, produkálni kell magamat, flancolni a fantáziámmal, kivetkőztetni az asszociációs személyi könyvtáramat, esetleg megfitogtatni olvasottságomat, műveltségemet. És ezt fogja a Művész úr őméltósága végighallgatni, óránként, félreülve, vagy karbatett kézzel a fal mellé állván, vagy miközben kortyolgat valamit (alkoholt azt jól tudom, ha megütik se), tehát vizet, meg hóttbiztos bagózik is - pedig azt mondta nekem telefonban, úgy három napja, útban Târgovistetől Csíkszeredáig, hogy azzal is felhagyott. (Magánügy.) Arra akarok kilyukadni, hogy szép kis reprezentációt adunk majd mi itt "Szereplőkül", ki hogy éri, meg ki hogy veszi - azaz: vette - a lapot. Egy biztos: az utánam következő koszorús szerzők bátor és szép sora - ki az eredeti körlevélben hangoztatott "bemutató-, megnyitó"-szöveg e helyzet konvencióihoz illő műfajában, ki prózában, ki meg poeziában - rácsatolódik mag óránként (egy-egy órával később, off kórsz!) az Alapgondolatra. Félvállról, vagy szorongva, kiművelten vagy vénából - mindannyian produkálhatjuk magunkat. És közben arra törexünk: soraink durr!!, pontban beletaláljanak a címeket kiötölő Márkosnak az elmúlt egy órában megfestett képe célkeresztjébe, hogy épp kitaláltuk, mire gondolt ő, amikor megszabta, hogy mire gondoljunk, mi, mikor megírjuk, mire gondolt ő amikor megfestette az ominózus pikcsört. Vagy - ha nem -: reménykedhetünk abban, hogy legalább melléfogva ugyan, de élvezetet okozunk neki. (Bocs, kedves másik 23 szövegelő a fejedelmi többesért. De én spéci szeretek élvezetet okozni neki.)
Persze, a fenti passzusban a szerző-szereplők meg a performer gondolatainak találkozásáról karattyolt fennkölt blabla igazából csupán mindegyikünknek külön külön a magánügye, ugyanis Márkos absztakt expresszionizmusban, dekoratív absztraktban (mébi informelben) utazik. Úgyhogy a mi szövegeinknek épp csak annyi köze lesz a Márkos festményeihez, mint a festményeknek maguknak az illető képek címéhez------------------
Lábjegyzet:
Egy órája múlt, hogy itt ÉJFÉLT ÜTÖTT AZ ÓRA. Akkor volt Torontóban délután 5, Stockholmban meg pont éjfél. A Torontó-Stockholm-Csíkszereda virtuális légvonalon belül és kívül is egyaránt a világban a 24 ÓRA performensz első képét, ez a képet itt - meg ez a szöveget hozzá - ellenben pár perc múlva olyan emberek nézhetik és olvashatják a Café Stokholm-Torontó magyar nyelvű virtuális folyóiratban, akiknek a monitor sarkában ebben a pillanatban mutathatnak a számok akármit-szalámit is, nem nem az oszt-meg-szoroz.
Úgyhogy: bocsika, nincs mit hőbörögnöm. Szpícs berekesztve. Kép a falra - meg a netre:-)) - felpakolandó. A szöveget meg senki ne sajnálja, nem kell neki keret: ő maga a kerete ennek a történésnek. A Művész úr festeget, mi írkálunk, óránként valaki hablatyol, stb. - tehát minden a legnagyobb rendben. S amíg ezt tart, addig furamód átminősülünk: mint a börtönreítélt a falba karcolt strigulákkal - Márkos András és mi mindannyian, kik tudunk erről a peformanszról - képekben mérhetjük az időt. Jobbanmondva: egy-egy múló órát az életünkből - nem időben mérünk, hanem társas műalkotásban. A többi meg smafu.
