Hölgyeim és Uraim, szeretettel köszöntök mindenkit, aki körünkben megjelent! Őszinte örömömre szolgál, kedves barátaim, hogy a történtek után, sőt, a meg nem történtek ellenére újra együtt lehetünk ma itt!
Amint látják, mindenki aki belépett a terembe, egy tükröt kapott. Veszélyes gyakorlat következik! Hölgyek, urak, kedves barátaim, most szembe fogunk nézni önmagunkkal. Mint látják, magam is tükröt tartok a kezemben. Felhívom a figyelmüket: ne nézzenek szomszédjuk, barátjuk, férjük, kedves feleségük, anyósuk, szeretőjük tükrébe. Az a látvány egy másik gyakorlathoz tartozik. Most mindenki számára csak a saját tükrében szemlélhető kép érvényes.
Csendet kérek!
Kezdjük!
... és meg fogják látni, Hölgyeim és Uraim, amint következik!
Egy embert látunk. Meglepett ember. Lába terpeszben, térde kissé behajlítva. Karjai széttárva, behajlítva, kissé fölemelve. Arca szembenéz velünk. Az ember, az ösztönös készenlét mozdulatába dermed, kikerekedett szeme ránk néz. Hosszú másodpercekig nézhetik, Hölgyeim és Uraim, talán percekig, addig, amíg már elviselhetetlenné válik a látvány, a készenlétbe merevedett ember látványa, ott, Önökkel szemközt, kikerülhetetlenül. Addig nézhetitek, kedves barátaim, amíg megszokottá válik számotokra a látvány, akár szobátokban a szekrény, vagy az a fa a kaputokkal rézsutosan szembe az út másik oldalán, ami egyszer csak kivirágzik majd, de ezt már senki sem veszi észre.
Nevessen, kedvesem!
Ha elhagyja a remény, amit keserves munkával kapart össze lelke eleddig ismeretlennek hitt fiókjaiból, hogy élhessen még és azután tovább, még ezen a héten, még ebben a hónapban, mert azután eljön, bizonyosan, tagadhatatlanul, megállíthatatlanul elkövetkezik az óra, amikor a félreértések megszűnnek, amikor tartalommal telítődik a bizalom fogalma, amikor a józaész nem áll szavak, érzések, lelkek közé, amikor megszületik a rend, amikor ismeretlen önmagunk féltésének gátja átszakad...
Nevessen, kedvesem! Hárítsa el a szorongást, hiszen az idő az erősnek és türelmesnek dolgozik! Nevessen! Látja, eláll az eső is, estig még sok csoda megeshetik, és minden fogalmunk relatív... Nevessen! És ne feledje a jóslás szavait: mondhatnék én magának akármit, mert magának úgyis az lesz, amit maga gondol!
Ne bántsa hát, hogy nem vibrál maga körül a levegő! Akit keresnek, azt megtalálják. S az eljövendő megérkezik majd a maga idején.
Tessék csak tessék! Csak egymás után! Ön következik, Hölgyem? Még nem? Ez az úr itt a soros? Hát tessék, kedves Uram, parancsoljon!Hasonlíthatatlan élményben lesz része! Csak figyeljen, jól figyeljen, kár lenne elmulasztani akár egyetlen mozzanatot is a következendőkből.
No, ne rám, saját magára figyeljen! Mint látja, ott áll Ön előtt a fal. Átlátszó, lehet, hogy más észre sem venné. De Ön, amint majd tapasztalni fogja, nagyot koppan rajta. Távolodjon most kissé el. Úgy. Most szemrevételezze újra a terepet. Minél messzebb megy, a fal léte annál valószínűtlenebbé válik. Várakozzon! Ezt is meg kell tanulnia. Nem maradhat ki ez sem az életéből. Várakozzon tehát. Várja ki a nyugtalanság első jeleit.
A falon túl nyugtalanság jelentkezik. Egyre érezhetőbb. Ne, ne , még várjon! Látja, érdemes volt, mert most, igen most jól látható: rés nyílik a falon! Forduljon most el! Úgy, nagyon jó, nézzen az égre, mint aki csak véletlenül keveredett ide, mintegy esetlegesen. Ha jobban belegondolunk, ez tulajdonképpen igaz is. Fütyörésszen! Gondtalanul! Még gondtalanabbul! Ez az! Ez az! Újabb rés nyílt a falon! Egyre több rés nyílik a falon! Most már elindulhat! Gratulálok! Induljon! Vagy várjon még. Tetszés szerint. A nehezén már túl van. Ugye érzi a megkönyebbülést? Az enyhe eufóriát? Ne, most ne nézzen körül! Még meglátná, hogyan épül most maga köré a fal.
Ennyi volt Uram. Köszönöm.
Hölgyeim és Uraim, most megtekinthetik az embert, amint menekül. Az embert, amint elszalad, elbújik, megiszik hat pohár bort, kemény munka ez, amint látják, alkoholba fojtani szorongásait. Lefekszik, fejére húzza a takarót, ne lásson, ne lássák, ne tudjanak róla, ne számítsanak rá. Az ember ideges, Hölgyeim, hagyják őt most békén, az ember depressziós, Uraim, ne bántsák szegényt. Higyjék el nekem, az ember este, elalvás előtt arra gondol: megúsztam. Megúsztam a mai napot is.
Félelmek, rohanások, megúszott szembesülések, felelősségvállalások, kellemetlenné vált feladatok között oson az élet! Nem láttam, nem halotttam, nem ismerem! Fáradt vagyok, hagyjatok, mit képzeltek? Nem érek rá, késő van, hideg van, meleg van, dolgom van, a férjem, a feleségem, a gyerekek, az anyósom, az idő, a pénz! Hülyeség, felesleges! Ezeknek? Minek? Kinek? Miért? Mi értelme? Mi haszna?
Az ember értetlenkedik. Önök is, Hölgyek, Urak.
A művész aki mindezt szuggesztiven, nagyon szuggesztiven prezentálja, olykor teátrálisan, deklamálva, olykor hátatfordítva, olykor csak eltakarva arcát, nagyképüen, kétségbeesetten, vagy halkan, egyszerüen, végül szinte suttogva, most szembenéz velünk. Mi visszanézünk.
Ismerjük el, az egésznek így nem sok értelme van.
Mert mit használ az embernek,
ha az egész világot megnyeri,
lelkében pedig kárt vall?
(Márk 8:26)
