Az üveghintó az Országház előtti Országfától indult, és az Erzsébet-hídon ment át Budára. Hogy minél többen felfigyeljenek rá, nem lovak voltak eléje befogva, hanem tizenkét meztelen lány húzta, ún. "erőslányok", akikből az olimpiai sikerszámok nagy népszerűségének köszönhetően, nincs hiány ebben az országban. Miközben a hintó az elkerekedett szemű országházi portás előtt elvonult, megszólalt az első mobiltelefon, és hajnali kakasszó-hangon csörgött. Aztán követték a többiek, más-más csengőhangon. A hintó tetejére ugyanis ezer mobiltelefont ragasztottak. Mindegyik hívószámát közölték az újságok, és mindegyik az indulás pillanatában vált elérhetővé. A telefonálóknak arra a kérdésre kellett helyes választ adniuk, hogy ki volt Szókratész édesapjának az egyetlen fia, és az első ezer sikerrel próbálkozó egy-egy mobiltelefont kapott ajándékba.
A hídra érkező hintót már nagyon sokan követték; többen előreszaladtak, hogy szemből is láthassák az igavonókat, illetve a hintóban lejátszódó jelenetet; és ez volt a lényeg. Az üveghintóban két meztelen férfitest volt látható szenvedélyes összefonódásban, bár ez az összefonódás nagyon pontatlan kifejezés. Ahogy az óceán két hulláma üldözi egymást kontinenstől kontinensig a végtelennek tűnő messzeségen át, csupán annyi reménnyel ölelgette egymást ez a két férfitest: felágaskodtak, egymásnak ütköztek, máris szétváltak, jobbra hajolt a sz egyik, balra a másik; felívelte hátát, társa átsiklott alatta. Mintha az emlegetett összefonódás maga lett volna a lehetetlen, és a beteljesülés elérhetetlenségének kozmikus szédületében az összefonódni soha nem tudók arról is megfeledkeztek volna, hogy akkor hát feladjanak minden kísérletezést. A hullámok mozgására való hasonlatosságot az is erősítette, hogy a szélben felkorbácsolt tenger fölött cikázó madarak vijjogását idézték az üveghintó vastag falán keresztülszűrődő hangok; ami bár művészi hitelességgel támogatta a valóságot (a költészet valóságát természetesen), kicsit mulatságosan hatott (mintha egy befőttesüveget tartana szája elé a beszélő).
Hogy boldogok voltak-e a szerelmeskedők? Nem ragadhatunk le ennél a kérdésnél, a kép leírásának ugyanis szerényebb célja van: az elbeszélői tudat érdeklődését az üvegfal alig tenyérnyi (kisgyermek-tenyérnyi) darabja keltette fel, arra koncentrálódik figyelme. A hétrétegű, golyóálló üvegfalba ugyanis egy szitakötő volt belepréselve. Valahol, valamelyik ragasztórétegben (a hat közül) ott lapult, mikronnyira elvékonyodva egy bogár. Szitakötő valóban? Közelebbről megvizsgálva rémségesnek tűnik, de ennél is fontosabb, hogy amennyiben az elbeszélői tudat tájékozott a bogártanban (tájékozott), könnyen megmondhatja, hogy a feltételesen azonosított szitakötő: vagy egy teljesen ismeretlen fajta, vagy nem is szitakötő. Akkor hát mi? Jellegzetes a rekeszes szárny, a likacsos orrnyúlvány, a három, teleszkópikusan egymásba csúsztatható hengerből álló szívócső. Bogár a köbön, vagyis egy ötvenszeresére növelt borbogarat, népies nevén muslicát látunk.
Ez a mechanikusan kimerevített forma (művészi megmunkálásával) a véletlenszerűség kiismerhetetlen erényeinek az apoteózisa, a leghatalmasabb erőnek, a legműködőbb működésnek. És mindezen túl: átsejlő képe a hullámzó testeknek, amelyek ebben az átsejlésben, mint valami művész-lélekszitán keresztül átperegnek egy mitikus térbe, ahol immár kentaur viaskodik magával: nem tudni, hogy szabadulni akar a férfitest a lófartól, vagy éppenséggel magába akarja emészteni. Végzetes ez is, az is, és a megsemmisülés mindkét változatát megízlelve, végül csak a sóvárgás az egyetlen lehetőség...
A két kép: az álló, alig észrevehető, falba rekedt, mellékes, valamint az ideológiától átfűtött, botrányos és propagandisztikus másik, a hintó mögött és mellett és előtt lépkedő menettel, amely az üvegfalon tükröződve a legközömbösebb sorfala ennek az egésznek., nos, így együtt most érkezünk a budai hídfőhöz, ahol a hét perccel azelőtt kirepedő fővezeték ágaskodó gejzíréhez kirendelt munkások az útelterelő táblákat rakják le egy utánfutóról. Merre tovább? Senki nem tud dönteni. Így aztán az elbeszélés ezen a ponton megtorpan, mondhatnánk végképp megreked, mert a jó félórát vízben tapicskoló, sziszegve káromkodó menetet az elbeszélői szubjektum, egyrészt időhiányra panaszkodva, leginkább viszont a véletlen lehangoló vidékiességétől lehűtve, már nem követi tovább a gépjárműforgalomtól elzárt rakpartra.
