A legjobb, ha kivárjuk az estét. A reggel álmos, mogorva, fantáziátlan, a délidő jóllakott, elnyúlós, szintén. Az est a mi napszakunk. Akkor kell az előkészítő/előkészülő mozdulatokat megtennünk, és nekifognunk a munkának.
Persze, az estét nehéz kivárni. Reggelizzünk és ebédeljünk a tőlünk telhető nyugodtsággal, szeleteljük úgy a kenyeret, mintha semmi dolgunk nem lenne a világon, mintha ez, a kenyérszeletelés volna a legfontosabb. Délben úgy merjük tele a tányért, mintha mást már nem is kellene mernünk, mintha minden merészségünket erre a cselekvésre kellene összpontosítanunk. Mosolyogjunk, mintha lenne valaki az asztalnál, s ez a valaki számítana ránk, higgadtságunkra és megfontoltságunkra, alaposságunkra és okosságunkra.
Mert ez a másik szabály: egyedül kell lennünk. Bármi történjék is, nem szabad másokkal múlatnunk az időt, nem szabad az esti jelentőség nyomasztó súlyát mással megosztanunk. Lakásunk ajtaja zárva legyen! Csengőnk, telefonunk kikapcsolva! Emailünk felfüggesztve!
Aztán, ha eljön az est, hozzáláthatunk. De csak sötétedés után! Amíg egyetlen fénysugár fölszakítja a sötétség függönyét, addig várakozás a nevünk! Látható tehát, melyek a tél előnyei.
Előbb a párnahuzatot húzzuk föl. Ez a semmi kis munka nem emészti fel energiáinkat, s mégis olybá tűnik, mintha már hozzákezdtünk volna a feladathoz. A mozdulatok megnyugtatnak, a huzat hűvöse kezünket éri, friss levegője arcunkba csap.
Ezután jön a paplan. Igyekezzünk úgy fölhúzni rá a huzatot, hogy a lehető legkevesebb vesződségünkbe kerüljön. Előbb az egyik sarkot keressük meg, s igazítsuk a puha fehérségbe. Aztán a másikkal tegyük ugyanezt. Ha kettő megvan, gyerekjáték a másik kettő. Akkor fogjuk meg a két sarkánál, vigyázva, hogy ne csússzon ki a kezünkből semmi, magyarán, hogy a paplant is tartsuk, ne csak a huzatot. És rázzuk, rázzuk, ellágyult, de még nem boldog arccal, mint az, aki már látja a boldogságot, de még nem érintette meg.
A párna s a paplan a földre is kerülhet. Szemben más, bizonyos szempontból talán boldogabb pillanatokkal, most nem ők a legfontosabbak. És kibírtunk már szörnyűbb helyzeteket is. Ám aki erre gondol, az akár hozzá se kezdjen.
Finoman, immár egyre boldogabb, de még nem remegő kézzel hajtogassuk szét a lepedőt, és egyetlen jól kiszámított lendülettel (lebegjenlebegjen!!!) terítsük az ágyra. Óvatosan simítsuk ki a lendület okozta esetleges gyűrődéseket. Vigyázat: az ágyra térdelni tilos! A máskor alázatos mozdulat most a lehető legnagyobb gyalázat lenne, vétek isten és ember ellen!
Ha elkészültünk; ha a lepedő és az ágy síkja tökéletesen párhuzamos; ha a lepedő tökéletesen ráborul az ágyra, mint a gyermek anyja kebelére; ha a friss fehérségen nem látszik durva kezünk nyoma; ha tehát olyan az egész, mintha jóval ideérkezésünk, sőt, világra jöttünk előtt elrendezte volna egy felsőbb hatalom - nos, akkor fölemelhetjük a párnát, és fölpöckölve a fejünk helyére, a paplant pedig rá merőlegesen az ágyra tehetjük, megkönnyebbülten sóhajthatunk, és elmehetünk vacsorázni.
