Uram, késedre helyezem torkomat – mondta a bárány, amint
körbetekintett az embernek ember farkasain, akik nyüszítették: feszítsd meg!
A bárányokat kereste a tömegben, és nem látta őket.
Ártatlanságában azt gondolta, hogy néhányan farkasbőbe bújnak, eljönnek látására, áldozatának tanúi lesznek, s tanúi lesznek az áldozat utáni időknek, amelyről semmit sem tudott.
Minden ismeret, minden bizonyosság lefagyott, előhívhatatlan programmá vált, csukott ablakká, amint a kés elérte a főütőeret.
Talán a halál mégis a nihil.
És mi van a nihilen túl?
És mi marad a nihilen innen?
A semmi?
A minden?
Az umbra?
Elviselhetőbb lett volna az áldozati magány, ha sokszáz tejes bárány
kéri az eget, mintha esőt kérne a kiégett fűre: áldozd fel!
Amint a kés elvágta az aortát, tudta, bárányként az ordasokért kell
meghalnia.
Utolsó erejével lehajtotta fejét, a föld sójának illatát, a fűnek
selymét érezte. Belaharapott. Megismerte az élet ízét.
– Ezt a földet hagyom rátok, ordasok – mondták az üresedő
szemek, a retináján látomás rögzült: a nyáj, a barmok a farkasokkal
táncoltak.
