Nos, drága barátom, benne vagyunk egy csavaros történetben.
Nem mi választottuk, ő választott minket. Nem rólunk szól, mi szólunk róla.
Tudjuk, a fikció szorványosan és takarékosan adagolja magát, de a világháló,
mint a kommunikáció felkent eszköze, bornírt szellemünket virtuálisan
felszólítja, és történeteket szabadít ki a hermetikusan zárt
fantázia-palackból, aktiválja a fabulációt.
Egy kicsit olyan ez, drága barátom, mintha az ember
kreativitás versenyen lenne, időzített fogalom és tartalom alkotással
élemedett tarsolyában, és menet közben döbben rá, hogy nem elégséges egy
farppáns szó vagy ötletesen kispekulált mondat, ahogy nem elégséges egy
jólfésült ecset és egy archaikus színkombináció, hanem mindenek fölött
szükségszerű az összefüggő rálátás. Azaz panorámakép.
Mindezeket átgondolva és racionalizálva, drága barátom,
túljutunk egy-egy bekezdésen, belelegyintve a spontán irodalmi teremtés
folyamatába, hiszen az előkészületeket kommentálva, meg nem történtté, el
nem kezdhetővé vétózzuk magát a fabulát, amelynek címe, központi szereplője,
totemtabuja és történetpörgető bonvivánja: a nyúl füle.
És végezetül, hadd tegyük még hozzá, drága barátom, hogy
tökéletességre nem törekedve, de annál nagyobb szerettel minden jogot
fenntartva megfogalmazzuk: utolsó bekezdés, fényorgona, mély lélegzetvétel:
hány őre a nyúl füle?
2001. szept. 23., de.
