Az ólomkatona meg egy lábon áll a papír lélekvesztőben, mert fél lába hiányzik, fehér félnadrágot visel, fején irdatlan csákó pomponnal, vállán szuronyos dióverő puska, és fogalma sincs a fizika elemi törvényeiről. Egyetlen egynek sem engedelmeskedik, csupán a katonai előírások tartják egyensúlyban, semmi más. - Anderzen! - köszön magában tört németséggel a fináncnak, aztán rácsapódik a könyv összes olvasatlan oldala. Ilyen az ólomkatona 1959-ben, nyugodjék békében a könyvespolc hátsó traktusában mindörökké fél lábbal a sírban.
Az első ólomkatonát Franz Müller öntötte egy unalmas keddi nap délutánján 1820. decemberében a Rajnához közeli Wambachban. Kurt Schwitters a merzizmus atyja, fia és lelke a Franz Müller dróttavasza című művében ezt az eseményt örökíti meg. Ez egy magányos állítás, és tőlem származik, de megcáfolhatatlan bizonyítékokon alapul.
Franz Müller ólomöntési gyakorlatot tartott a közeledő év vége miatt, s ekkor egy francia dragonyos jelent meg előtte. Az unalmas kedd délutánt maga mögé utasítva felragyogott pompás egyenruhájában, betöltve a szemhatárt, amelyet Franz Müller tekintete felügyelt. Katonás alapossággal vámolt, útleveleket pecsételt, fontoskodott Franz Müller tekintete, továbbá határsértőket semmisített meg, és elvette kivétel nélkül mindenki kedvét attól, hogy ezt a határt életében mégegyszer megközelítse. Akik csak találkoztak vele, állították, hogy egy döglött, barnára száradt gilisztában végződik, s ez a giliszta végtelenül nyamvadt, s csak úgy fityeg bele a nagy semmibe. Franz Müller kiállhatatlan ember hírében állt egész Wambachban.
A műhelyablak magasságában felragyogó dragonyos láttán azonban menten eldobta az öntőkanalat és sutba vágta éberségét. Lenyűgözte a látvány és a felismerés. Még aznap elkészült az öntőformával és az első ólomfigurával. Franz Müller ezen tettét a pompás egyenruhák iránti vonzalma és nosztalgiája vezérelte. Unalmas idők jártak, az utolsó háború is rég véget ért, még egy aprócska ütközet, határincidens reménye sem mutatkozott. Franz Müller tehát elkészítette az első tökéletes katonát, felruházva azzal a tulajdonsággal, amely képessé tette minden körülmények között ezt a tökéletes katonát egyenruhájának megóvására. Nem szaggathatta gránát, nem ütött rajta lyukat a golyó, nem nyisszantotta kard, s ádáz szuronyrohamok közben nem hasadt rajta a nemes textil, a drága posztó, nem mocskolta be a vér, és a mesterien kifordított belek sem rondíthatták össze ezt a tökéletes uniformist. Franz Müller első sikerén felbuzdulva egész seregeket mintázott meg teljes díszben. Öntötte és ontotta a hadakat, hogy győzelmet győzelemre halmozzon velük egy élethű terepasztalon, amelyik a mérethelyesen kicsinyített földkerekséget mintázta, és ő naponta újraírta ezen a földkerekségen az egész világtörténelmet. Generalisszimuszként parádézott a terepasztal körül, miközben az egyenruha szállítók a pokolba kívánták, s legenyhébb minősítésként a mocskos patkány kifejezéssel emlékeztek meg róla. Kurt Schwitters alkotása, a Franz Müller dróttavasza ezen eseményeket sűríti magába.
Az első ólomkatonát élőben a gyerekkoromat átszelő utca túloldalán láttam. Összesen hat gyerek lakott abban az utcában, amelyik egy új lakótelep gerincvezetékeként épp akkor kezdett csak úgy-ahogy üzemelni. Nem volt kétséges számomra, hogy a legközelebb lakó gyerekkel lehet a legrövidebb úton megbarátkozni. Csak átmegy az ember az utca túloldalára, csenget, s már barátkozik is.
Huszonöt ólomkatonát tartott fogva ez a közeli barátom egy fadobozban. Továbbá egy ólomindiánt, akit nyomkeresőként alkalmazott, hogy igazságosan lehessen felezni a haderő létszámát. Az indián cheerokéz származású volt, ekkor kezdett bennem derengeni valami a vegyesházasság fogalmáról. A katonák az Amerikai Polgárháború jelmezben feszítettek, huszonnégy Észak jelmezt, huszonöt Dél jelmezt viselt. A lehetetlen időjárási viszonyokat úgy hasznosítottuk, hogy háborúztunk. Leöldöstük az ellenséget, míg csak a vén zászlótartó magára nem maradt valamelyik párnadomb közelében. Ez az egyetlen élő ólomkatona ott lengette az Észak vagy a Dél lobogót a hullák között, de egy árva ólomgolyót nem öntöttek neki, sem egy ócska szuronyos dióverőt, hogy beledurranthasson a győzelem napjába, vagy elriassza a gyülekező keselyűket az égről. Csak állt és lengette a győzelmi zászlót feleslegesen, mert túlélő egy sem maradt, aki láthatta volna. A hadifoglyokat kivétel nélkül lemészároltuk, a cheerokéz pedig már a kezdet kezdetén megkapta a magáét, mert kilógott a sorból. A zárt alakzatok azonnal kiszúrták, természetes célpontjukká vált az indián nyomkereső, aki aztán halálos sebek tömegétől borítottan egy hajdani tölgyfa maradványainak tövében múlt ki a dohányzóasztal alatt.
Tíz évvel később találkoztam legközelebb ólomkatonával. A Small Faces rohamozta meg vele a popbirodalom bástyáit. A Small Faces angol rockzenekar volt a londoni East Endről, s a Tin Soldier pedig az a dal, amelyikkel győzelmet győzelemre halmozott ez a zárt alakzat a hatvanas évek végi popbirodalomban. Az egyetlen olyan ólomkatona a Tin Soldier, amelyik hangokból áll. Kotorjuk elő valahonnan ezt a lemezt, mielőtt győzelmet győzelemre halmoznánk, és hallgassuk meg.
Az Ólomkatonát Steve Marriot énekelte a Small Facesben, aki egy 1969-es Rave nevű lánymagazinban ragyog mind a mai napig aktuális felesége oldalán. Szőke hajcsigák közül sejlik elő ez a feleség, ruhái pillangószárnyhoz hasonló anyagból vannak, s ő maga pontosan olyan magas, mint Steve Marriot s a zenekar másik három tagja. Százhatvan centiméteres. Ruhák, ruhaköltemények mindenütt a kertben.
A Small Faces taglétszámához viszonyítva a legtöbb halottat hagyta hátra a popbirodalom ostromát követően. Kenny Jonest kivéve mindnyája odavesztek. Steve Marriot például szabálytalanul dohányzott álmában, s negyvennégy évesen bennégett kelet-angliai házában. Követte a tizenhetedik oldalon csónakázó ólomkatonát a huszadik oldali kandallóig. A rendíthetetlen tűzoltók az üszkös gerendákkal és törött cserepekkel foglalatoskodnak a tetőn, a kép előterében egymásra szórt ruhák halma. Tönkretett, elázott, kormos ruhák, kert csata után, kirúgott feleségek, édes ólom, tarka pillangó.
Az ólom olyan fém, amelyikbe a radioaktivitásnak beletörik a foga. Méltó párja ezzel a csótánynak, miután a csótány úgy ereszti át magán a radioaktív sugarakat, mint a páncélszekrény egy elfuserált gondolatot. A csótány sétál a sugárzó konyhaasztalon, a sugárzó mosogató peremén, mint generalisszimusz seregszemle idején, a radioktivitás meg majd felrobban tehetetlen dühében.
Az ólomkatona is túléli a radioaktivitás minden fondorlatát, köszönhetően tökéletes egyenruhájának, amely úgy áll rajta, mintha ráöntötték volna. Hát ez az ólomkatona.
2001. szeptember 24. Bánhida
