Kezdetben. az Ige. a Föld pedig vala ékesség nélkül való és setétség vala. aztán a Fény. de hát törvényszerű a sötétség után. különben mit tudnánk arról, hogy mi a fény. és ez már három - mondjuk - kulcsszó: ige, sötétség, fény. és közben a kötőszavak és összekötő szavak tömkelege: aztán. után. különben. már. mit.
Per se (magától) értetődő, hogy mindez önmaga által és önnön magamon átszűrve értendő, és persze ehhez szerepet játszom vállalva a perszeveráció ómenjét, vagyis - értelemszerűen itt és most és mindenütt és mindenkor - szavakat ismételgetek talán-talán értelem nélkül. E szerep szerint én vagyok a szavak ismerője. Ismerős szavak tolulnak föl az emlékezetemben. Mind jelent valamit, de mindez bizonytalan, mint ahogyan az is, hogy talán-talán sikerül megértetnem magam másokkal is, de ez per se / persze nem biztos.
Szivárványfényű galoppban szóképek közelednek felém, majd átsuhannak rajtam és vágtában távolodnak. Mit is szeretnék tenni velük?! Elkapni egyet is közülük, koronát formálni belőle, ékes diadémot a képzelet homlokára, fölrajzolni az égre a madár röptének ösvényét, a hullámzó tengerre a hajó útját, a levegőre a nehézbombázó harci repülők zuhanási ívét, a robbanás hangját hallani ezer és ezer kilométer távolságról is, szörnyen magányos zenét komponálni a hangból, vagy verset írni róla, rövidprózát, vagy regényt.
Értelme támadna a szemlélődésnek, megvívnám harcomat a nagybetűs Semmivel, amely elborítással fenyeget. Szemlélődés - passzív, harc - aktív, kizárják egymást. Hol itt az értelem? Ha kizárják egymást, máris itt vigyorog a Semmi. ám örülök annak, hogy vigyorog, mert nyilván csak úgy tud vigyorogni, ahogyan megszemélyesítem, animálom, lélekkel látom el, és ezzel máris megszüntettem a lényegét - a semmi-voltát.
Ugye, mennyire tragikusan ki-befordíthatók a szavak, tudják ezt a köpönyegforgatók, milyen szakszerűen megfoltozhatók egymással, ha elrongyolódnak. mi más a csevelyes párbeszéd is, mint foltra folt?! Így hát, ki ne mondd őket! El ne add legszebb szavaidat, hogy aztán málló vakolatként hulljanak egy ki tudja milyen épület faláról a roncsolt virágszőnyegre! Kit érdekel, mit jelentenek önmagukban, míg látványként élnek benned, szoros kapcsolatokba szerveződnek, valamilyen dallamra ritmusba sorakoznak, rímelnek a szerelmeiddel és kifogynak, amikor a legnagyobb szükséged lenne rájuk.
Valaki azt kiabálja, hogy meg akarja menteni őket. Nem azt a sok milliónyit, amit mások nap mint nap, és alkonyatkor és éjszaka és hajnalban és reggel suttognak, parancsként süvítenek, mondanak. mondanak. leírnak. leírnak. sugároznak, nem ezt a megszámlálhatatlan sok nyelvű sokat, hanem a sajátjait, azt a néhányat, a legédesebbeket az anyanyelvből. A megmentés cselekvése nagyon, de nagyon rokonszenves a számomra, van benne - úgymint -: az örökérvényű felé való kacsintás, óvatos vagy erőszakos teremtő akarat, tolakodó, rámenős önérvényesítés, de valódi hősiesség is, vagy legalább hősi póz. A megmentés cselekvése rokonszenves a számomra, csak ha önpusztító mártírok teszik a hol volt, hol nem volt-eszmék nevében, akkor tölt el rémülettel.
Per se / persze - íróként - én is szeretnék megmenteni az enyészettől szavakat. Azok közül is leginkább az elhallgatott, soha ki nem mondott szavakat. Igen, igen, azokat, amelyeket elhallgatunk, félelemből eltitkolunk, ott dobognak pedig a szívünkben, ott lüktetnek nemegyszer a hangunkban, mondataink lejtésében, és csak várjuk, reméljük, hogy majd mások - helyettünk - egyszercsak kimondják őket.
Fotó: Ferencz Mátéfi Lajos