Nem könnyű az erdélyi íróembereket (vagy legalább egy többé-kevésbé reprezentatív részhalmazukat) egy fedél alá, egyazon hegy tetejére összegyűjteni. 2001-ben Hargita megye tanácsának és a Székelyföld szerkesztőségének ez sikerült. A 2000-es gyergyószárhegyi írótalálkozó zárónyilatkozata harminckét író nevében fogalmazódott. A (nem hivatalos) adatok szerint az idei, hargitafürdői találkozón már mintegy hetven író vett részt. Nem hiszem, hogy ez azt jelentené: a jövő évi találkozón a résztvevők száma ismét megduplázódna. Inkább azt sejtem, hogy az idei írótábort fokozottabb várakozás előzte meg, mint a tavalyit, de nagyon körültekintő szervezésre van szükség jövőre ahhoz, hogy még mindig várni lehessen valamit (ugyanazt) a 2002-es írótalálkozótól. Az írók konkrét lépéseket, kivitelezhető terveket és hatékonyabb érdekképviseleti intézmények kialakítását remélték, mielőtt Hargitafürdőre értek volna. Sajnos a vita túl sok mellékvágányon döcögött végig, mielőtt egyáltalán esély lett volna arra, hogy célba érjen.

A tavalyi szárhegyi találkozón született döntés eredményeképpen az Erdélyben élő írók többségéhez eljutott egy körlevél, amelyben a vitát kezdeményező csoport az írók véleményét kérte arra nézve, hogy milyen típusú szervezet elégíthetné ki leghatékonyabban az írótársadalom sajátos érdekvédelmi, információs és kommunikációs szükségleteit. A körlevél eredetileg három opciót jelölt meg, ez időközben, a hargitafürdői előzetes beszélgetések alapján kiegészült egy negyedikkel is. A lehetőségek a következők voltak: 1. a Romániai Magyar Pen Club, 2. az átszervezéssel hatékonyabbá tehető Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA), 3. egy új írószervezet (pl. Erdélyi Magyar Írók Köre) vagy 4. a Magyar Írószövetség erdélyi fiókszervezete vállalhatná magára az erdélyi írók önszerveződési igényeinek nyélbe ütését.

A vita előtt úgy tűnt, a 2-es és a 3-as lehetőségeknek a legnagyobb a támogatottsága. A Romániai Magyar Pen Club elnöke, Gálfalvi Zsolt már a vita elején tisztázta néhány mondattal, hogy a Pen Club nem alkalmas érdekvédelmi elvárások kielégítésére, hiszen az elsősorban a nemzetközi kapcsolattartást elősegítő, világviszonylatban szabályozott működésű szervezet, a Magyar Írószövetségen belül elkülönülő írótársaság ötlete pedig (bár Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség elnöke egy markánsan megfogalmazódó ilyesfajta igény esetén támogatta volna az indítványt) nem tűnt vonzónak, hiszen az elmúlt tíz évben éppen annak az örömét élhette meg az Erdélyben élő író, hogy nem kell feltétlenül külön kategóriát nyitni számára: könyvei, írásai ugyanúgy megjelenhetnek Magyarországon, mint Romániában, és mindenfajta korlátozás nélkül részt vehet a Magyar Írószövetség találkozóin.

A nagy meglepetés ezek után az volt, hogy az órákig tartó vita során a felszólalók közül senki sem érvelt a 3-as pont, azaz új írószervezet létrehozása mellett. Ha jól értettem a gondolatmeneteket és a hallgatásokat, valószínűleg azért nem, mert ez a változat nem tűnik összeegyeztethetetlennek az EMIA átszervezésével/átalakításával. A jogi személyiséggel rendelkező, Székelyudvarhelyen bejegyzett alapítvány egy olyan intézményes keret, amely bármikor működőképessé válhat, ha széleskörű támogatottságnak örvend. Az alapítvány statútuma értelmében eddig is az egész erdélyi írótársadalom nevében tevékenykedett: Létay Lajosnak, Hornyák Józsefnek, Szabó Gyulának vagy Csávossy Györgynek nem kellett semmilyen erdélyi írótársaság tagjává lenni ahhoz, hogy díszoklevéllel tüntethessék ki őket életművük elismeréseképpen. Az alapítvány által kiírt próza- és esszépályázatok nyerteseit pedig szintén nem valamiféle szervezeti tagság, hanem pályamunkáik értéke miatt díjazták. A hargitafürdői vita folyamán igény mutatkozott arra, hogy az alapítvány statútumát minden erdélyi író megkaphassa és észrevételeivel finomíthassa, másrészt pedig arra, hogy az alapítvány kuratóriumának tagjai minél több régió, korosztály és irodalomszemlélet képviselői közül kerüljenek ki. Ezeket a lépéseket azonban - az igény megfogalmazódását elkönyvelve - csakis az EMIA vezetése teheti meg.

Elfogadható javaslatnak tűnt az is, hogy az EMIA mellett jöjjön létre egy jogi személyiség nélküli írótársaság, amely a két világháború közötti Helikoni Íróközösség mintájára működhetne (ezért nem mond ellent egymásnak a 2-es és 3-as opció). Ez azonban nem létkérdés, hiszen egy működőképes EMIA-nak nem okozna nehézséget a(z egy vagy két) kötettel rendelkező erdélyi írók névsorának, címjegyzékének összeállítása, és "tagsági igazolvány" nélkül is tájékoztathatná őket aktuális hírekről, rendezvényekről, pályázatokról, kiadványokról.

Szinte egyöntetű volt az a vélemény is, hogy a Romániai Írók Szövetségét továbbra is az erdélyi írók szempontjából releváns érdekvédelmi intézménynek kell tekinteni. A szervezet nevében is jelzi, hogy nem a román, hanem a romániai írók szövetsége kíván lenni, s ezt a koncepciót az ellenvéleményekkel, névváltoztatási kísérletekkel szemben az elmúlt évtizedekben a román írók többsége is védte. A Laurentiu Ulici halála következtében tisztújítás előtt álló szövetségnek számos erdélyi magyar tagja is van, és több idős író részesül írószövetségi segélyben. Szilágyi István hargitafürdői hozzászólásában arra is rámutatott, hogy két fontos folyóirat - a Helikon és a Látó - valószínűleg nem jelenhetne meg a szövetség támogatása nélkül. A Romániában élő írók anyagi és erkölcsi megbecsültsége, az író közösségi megítélése nem csak az erdélyi magyar írók problémája. Ha az új írószövetségi vezetéssel ez javulni fog, az minden Romániában élő író közérzetét javíthatja.
Némi ülésvezetői pragmatizmus és célorientáltság Gálfalvi György részéről lehetővé tette volna, hogy az önszerveződési koncepciók egyértelműen letisztuljanak. Néhány indítványt nyílt szavazás alá lehetett volna bocsátani - ha a távollévők helyett nem is szavazhatott volna hetven író. Ez talán kellő legitimitást és ösztönzést jelenthetett volna azoknak a személyeknek és intézményeknek (magának az EMIA kuratóriumának is), akik kimozdíthatják a dolgokat a holtpontról.

Ilyen körülmények között viszont kétségesnek tűnik, hogy azok a praktikus javaslatok, amelyeknek a nyomába kellene eredni (pl. az EMIA szerezzen támogatást erdélyi szerzők könyveinek felvásárlására és könyvtárakhoz juttatására, nyisson programirodát valamelyik nagyobb városban, például Kolozsváron, fizetett alkalmazottal) megvalósulhatnak-e a következő írótalálkozóig. Ezek után szinte túl nagy merészség volna olyan elvi vitát kezdeményezni, amelynek Egyed Péter 2000-es, szárhegyi hozzászólása tette le az alapját (olvasható a Székelyföld 2001/5-ös számában): mindaddig csak látszat volna saját kulturális intézményeket teremteni, amíg nem hiszünk abban, hogy saját pénzügyi feltételek is teremthetők hozzájuk - "ellenkező esetben az, amit erdélyi műveltségnek nevezünk, egy lazán, a román gazdasági feltételrendszerbe ágyazott magyarországi régió."
A vitákkal és tettekkel pedig nem lehet megvárni a következő találkozót, amely, lássuk be, "kibeszélés-terápiának" pocsék, beszélgetéseknek talán O.K. (főként ha a 2002-es találkozónak sikerül valami fantáziadúsabb témát találni, mint az ideinek), döntéshozatalra viszont ideális, hiszen, mint már mondtam, nem könnyű az erdélyi íróembereket (vagy legalább egy többé-kevésbé reprezentatív részhalmazukat) egy fedél alá, egyazon hegy tetejére összegyűjteni.