A székelyek nem lesznek státusmagyarok

Benkő Annamária díjnyertes írása

Négy bevezető kérdés Benkő Annamáriához

Mi a véleményed a státustörvényről?

- Egy egészen szép cselekedet ez a Magyarország határain kívül élő magyarokért. Annyi a baj vele, hogy a legtöbb magyar ujjong érte, de nem áll módjában a státustörvény nyújtotta kedvezményekkel élni. Mások pedig nem tudják, hogy pontosan miről szól.

Mit jelent számodra a státustörvény?

- Addig, amíg nem nyújt nekem annyi kedvezményt, hogy lényegesen változtassak a helyzetemen, csupán egy szép gesztusként értékelem. Majd, ha segít rajtam ez a döntés, bizonyára nagyon fogom értékelni. Bizonyos dolgokban, azonban akadályozni is fog. Ennek nem örülök.

Hol nyertél, mit a riporttal?

- Az Aradon megjelenő Nyugati Jelen regionális napilap által meghirdetett, országos riportpályázaton első helyezést értem el. A díjakat az aradi Simándi Böszörményi Zoltán ajánlotta fel. Ez ötszáz amerikai dollárt és egy állásajánlatot jelentett. A Nyugati Jelen dévai tudósítójaként kellett volna dolgoznom.

Újságíró leszel, ha nagy leszel?

- Ha nagy leszek, nem tudom mi leszek. Újságíró szeretnék lenni. Ám, amennyiben nem kereshetek annyit, hogy fenntarthassam magam, s netán egy gyerekem belőle, más megélhetési forma után nézek.

Kérdezett: Gergely Tamás 



A székelyek többségére nem vonatkozik a státustörvény. Egyeseknek nem nyújt elég kedvezményt ahhoz, hogy élni tudjanak vele, mások pedig egyáltalán nem ismerik azt. A székely ember más, mint a többi. Igen büszke, s ha kell, a jég hátán is megél. Nem fogad el bármit, s ha valamit nem ért, ami fentről származik, és nem az ő nyelvén van, arra csak ennyit mond: "tiszta politika". Nem hiszi, hogy más segíthet rajta, s hacsak nem muszáj, nem is fogadja el a segítséget. Mindennek ellenére valami mindig élteti benne a reményt, hogy egyszer majd jobb lesz.

"Lesz még magyar világ!" - hallom Nagyanyám hangját, aki már csak abban bízik, hogy nekünk, fiataloknak, talán jobb életünk lesz. Régebben, amikor így beszélt, csak a vajúdó remény szólalt meg belőle. Hitte, valóban eljön az a kor, amikor Erdély, az ő kis falucskájával együtt megint Magyarországhoz fog tartozni.
Minden alkalommal elment szavazni. Ma már csak azt hangsúlyozza, hogy itt egyre rosszabb. Tavalyelőtt óta viszont már abban is bízik, hogy a "Túloldalról" származó kezdeményezés, a megszavazandó státustörvény valóban segíteni fog rajtunk. A tervezet tartalmával, - akár az emberek többsége -, nincs tisztában, de remél. Valami jót. Megváltást vár. Nem a gonosztól, hanem az elnyomástól, a péztelenségtől. Valójában nem vár sokat ettől a törvénytől. Tudja, bármilyen legyen is az, rajta már nem sokat segít. A hetvenen is túl van. Ő már a félmillió lejes nyugdíjával és pár csirkéjével is megelégszik. De nekünk jobb életkörülményeket kíván.
- Jóságos öregasszony a nagyanyám - mondom a velem szemben utazónak.
Nem válaszol. Én már csak arra gondolok, hogy milyen lassan zötykölődik a vonat Székelyföld felé. Akár az ökröt is utána lehetne kötni. Nagyon várom, hogy hazaérkezzem. Kíváncsi vagyok barátaimra, ismerőseimre. Bizonyára mindannyian megváltoztak kissé. Mindenkinek nehéz otthon az élete. A fiatalság nem kap munkát, továbbtanulásra pedig igen kevésnek van pénze. Az idősebbek elfoglalják magukat a mindennapi robottal, hogy a másnapi betevő falatot is megszerezzék. Ritkán szórakoznak. Néhány lakodalom évente, s ez is inkább pénzkiadást jelent, mint mulatságot. Egyesek elutazhatnak nyugdíjasjeggyel leányaikhoz Brassóba. (Lásd a viccet: székely bácsi mondja a feleségének:- Te Juli! Jó lenne, ha kettőnk közül meghalna valaki, s én elmennék a leányomhoz Brassóba lakni...) A fiatalok zöme alig szórakozik. Másik része pedig majdnam naponta meglátogatja a központi kocsmát.

Nem szeret minket a magyarországi köznép

Leszállok a vonatról, s nekem is arrafelé vezet elso utam. Hiszen hol találhatnám meg kedden este máshol a székely fiatalokat, mint a kocsmában? Más szórakozási lehetőségük nincs. Idősebbek is enyhítik itt bánatukat egy-egy felessel.
A kocsmaajtó mindkét szárnya tárva. Így várják mindennap a vendégeket. Bemegyek, körülnézek, s lehuppanok az első olyan asztalhoz, ahol barátaim vannak. Üres sörösüvegek az asztalon, egy-két doboz olcsó cigaretta, s legnagyobb meglepetésemre a friss, az aznapi Hargita Népe. (Kivételesen, mert a postás három naponta egyszer jár.) Kézbe veszem. Már rég nem láttam, s mint aki már szerzett némi újságírói, illetve szerkesztői szaktudást, kíváncsi vagyok, mit tesz ez a szerkesztőség az első oldalra, és azt hogyan?
- "Megszavazták a státustörvényt" - áll az első oldal tetején, s a címet hangosan olvasom.
- Igen. S akkor mi van?- hangzik egyszerre több irányból. Nem válaszolok. Kíváncsi vagyok, hogyan alakul a státustörvénnyel kapcsolatos társalgás.
- Számomra szinte semmit sem jelent - mondja Bajkó Robi barátom, akinek mindenki ad a véleményére. Családi vállalkozásban kétkezi munkát végez, s viszonylag jól keres. (Ennek köszönhető az is, hogy ő rendeli a következő kört.) Elnökségi tag a helyi ifjúsági szervezetben, a cserkészcsapat parancsnoka, a faluért létrehozott alapítvány kuratóriumi tagja és még az egyházi kórusban is énekel.
- Igen ritkán megyek Magyarországra. S legtöbbször az Egyház, vagy a barátom költségén utazom. Nem valószínu, hogy a kedvezményes jegyet használni fogom. Tanulni sem fogok külföldön - folytatja. Már régebben beszélt nekem arról, hogy Székelyföldön akarja leélni az életét. Neki csak ott jó.
- Nem akarod igénybe venni a magyar-igazolványt? - kérdem.
- Nem. Szerintem csak arra lesz jó, hogy bizonyíthassam: erdélyi magyar vagyok. Jómagam pedig ezt igazolvány nélkül is tudom. Én tényleg nem látom, hogy melyek azok a kedvezmények, amelyekkel a hétköznapi ember is élhetne. A diákok, akik innen mentek ki, mostanig is kedvezményesen utazhattak...
- Tehát semmi jót nem látsz az egészben?
- Több mint valószínű, hogy van benne jó is. Azt hiszem, hogy el kell telnie tíz évnek ahhoz, hogy a státustörvény nyújtson is valamit.
- Miért éppen tíz évnek kell eltelnie?
Mert, mint minden újkeletű dolog, ez is igen nehézkesen valósulhat meg. Sok gond lesz majd vele. Na de mindegy, nem akarok most erről többet beszélni.

A társalgás közben többen szedték a sátorfájukat, és elmentek. Ki haza, ki egy másik asztalhoz ült át. Akik maradtak, szeretnék elmondani a véleményüket. Már korábban is belekotyogtak, csak nem értem rá odafigyelni.
Farkas Lóri csak olyankor nyilatkozik, amikor már van benne legalább egy sör. Mint most is. Azt mondja, neki sem nyújthat sokat a megszavazott státustörvény. Ő egyetemista, tanulni akar, ám Gyergyószentmiklóson. Topográfiát nem sok helyen tanítanak az országban, s egyáltalán. Ő ezt szereti.
- Olyan szakma ez, amellyel ugyanolyan jól megélsz itthon is, mint máshol. Minek elmenni, ha itt vannak Robikáék is? Na, ez vicc... Egyáltalán nem szeret minket a magyarországi köznép. Van már néhány kellemetlen tapasztalatom. Az nemes gondolat, hogy a politikusok foglalkoznak velünk, de nem lehetne, hogy a munkát itthon kelljen elvégeznünk, s ne menjünk az Isten háta mögé érte?
Érthető, hogy így vélekedik. Nem akar innen elmenni, s anyagilag sem állnak rosszul a szülei. Igaz, pedagógusok, de a nagymama rendszeresen küld Franciaországból pénzt. Nem kell neki azért fél napot utazni, hogy megkeresse.

Nem mindenhol mennek így a dolgok. A legtöbb családban alig jut kenyérre pénz. A szülők mindent elkövetnek, hogy a gyerekeknek legyen amit enni adni. Mivel az elmúlt tíz évben rengeteg munkahely megszűnt, mindenki úgy boldogul,ahogy tud. Nagyon sokan Magyarországra járnak dolgozni. De vannak olyanok is, akiknek nem éri meg elmenni, vagy csak egyszerűen elmenni sincs pénzük.

A mezőre ballagok. Nem megyek gyorsan, mert határozottan utálom a mezei munkát. Mint más is. Csakhogy én nem szoktam hozzá, és nem is ezen múlik a mindennapi kenyerem. Édesanyámnak segítek, mert sajnálom, hogy annyit dolgozik fölöslegesen. Mint a falun lakó emberek nagyrésze. Rendszerint több a földbe fektetett pénz és energia, mint amit kivesznek belőle.
- Állj meg, vándor! Szaros bottal sem lehet felérni az orrát annak, aki idegenben van! - kiált utánam egy hang. Megfordulok. Még nem jöttem rá, hogy ki az. De bizonyára ismerem, mert itt mindenki mindenkit ismer.
Legalább látásból. De az illetőről elhangzott pletykákat mindenképpen.
Közelebb ér. Tényleg csak látásból ismerem. Tudom, hogy a szüleivel lakik, s a mező az állandó munkahelye.
- Na, hogy vagy? Hát még mindig csak a mező? - kíváncsiskodom.
- Tudsz jobbat? - kérdez vissza. - Sehová sem vesznek fel.
Olyan hangon mondja ezt, mint aki minden második embernek elmondja ezt a szöveget.
- A fél falu Pestre jár dolgozni. Te is kimehetnél... - bíztatom.
- Miből? Buszra sincs pénzem. S anyámékkal szerinted mi lenne nélkülem? Tőlük odarothadhat a pityóka a földbe. Az egyik öreg, a másik alkoholista. Annyit dolgoznak, amennyit bírnak. Ha elmennék egy hónapra, éhen döglenének...
Nem tudom, mit kérdezhetnék még tőle. Szakadt ruha és lyukas cipő van rajta. Rövid haja elnőtt, s már lekopott róla a hajfesték. Nem valami biztató látvány.
- A státustörvény, amit most szavaztak meg, olcsóbb utazást biztosít majd. No meg három hónapot csak kibírnak valahogy a szüleid, mondjuk, jövő télen.
- Nem lesz abból semmi. Kár ábrándozni. Ha elmennék hazól, vissza sem fogadnának.
- Megérkeztem - mondom. - De azért még gondolkozz a dolgon! Mégiscsak értünk alkották ezt a törvényt.
- Ááá... - ennyi a válasz.
S én is megyek robotolni.
Tovább ballag a nő, s bólogat, mint aki azt gondolja: "ez a kis hülye tényleg azt hiszi, hogy jobb lesz...".
Szedem a gyomot, s folyton azon töröm a fejem, vajon miért ilyen borúlátó a székely. Ezután határozottan figyelni és vizsgálni fogom.

Nem leszek bolond megadóztatni...
Vagy: Inkább maradjunk itthon

Hompoth Karcsi minden évben legalább nyolc hónapot Magyarországon dolgozik. Felesége egyedül neveli a két kicsi gyereket, s mivel nyaranta a nagymama is kimegy a fiához Sopronba, azt az udvart is ő tartja rendben. Egyedül eteti az állatokat, s nagyritkán ha segít neki valaki kapálni. Karcsi csak minden második hónapban jön haza pár napra. A munka kemény, a fonök nem engedi el olyan könnyen. Így egyik hónapban csak a határig jön, hogy pecsét kerüljön az útlevelébe. Máskülönben is igen drága az út hazáig. Drága és hosszú. Nem éri meg csak egy-két napra hazajönni.
Ma úgy döntöttem, ha már úgyis esik az eső, hát meglátogatom őket. Gondolom, ilyenkor ők is itthon vannak. Teri nyit ajtót. Nagyon örül nekem, hisz régóta nem látott. Szeret engem, bízik benne, hogy idegenben talán jobb sorom lesz.
- Karcsi? - kérdek rá a ház urára.
- Hazajött, csak most épp dolga van - feleli az egyszerű és okos asszonyka.
- Te hogy vagy? Mesélj!
- Jól - válaszolom. - Mindig tanulok valami újat, s ettől jól érzem magam.
Beszélgetünk egy keveset, s megtudom, Karcsi nagyon keveset keres odakint. Épp annyit, hogy a család itthon meg tud élni belole. Pedig nem kell annyi pénz, mint városon, hisz minden zöldség megterem.
Mondja, hogy nem ismeri pontosan a státustörvényt, de jó lenne, ha korlátlan ideig tartózkodhatnánk Magyarországon. Úgy Karcsinak se kellene a határig visszajönni.
- Egyébként meg nem tudom, mire ez a nagy felhajtás ezzel a törvénnyel. Szinte mindennap látok valamit ezzel kapcsolatban a tévében. Nem értem. Szerintem tiszta politika az egész.
- Mit nem értesz, Teri?
- Hát, hogy kinek jó ez a sok hűhó semmiért?
- Nekünk - mondom. - Dolgozhatsz majd hivatalosan Pesten. Évente három hónapot.
- Óh, menj el! Nem adja el a székely ember az ökreit, hogy külföldre mehessen. Osztán, ha hazajön, nem lesz semmije. Akkor inkább maradjunk itthon, jobb lesz az úgy.
Közben az egyik szomszéd is megjött. Ő is külföldön dolgozik, s bekapcsolódik a beszélgetésünkbe.
- Kint sincs kolbászból a kerítés, nehogy azt hidd. Dolgozol, mint egy állat, s bár többet keresel, mintha itthon ülnél, kevesebbet kapsz, mint aki odavaló. Na, bolond leszek megadóztatni azt a keveset, amit keresek!
Most már szóhoz sem jutok. Tudom, hogy a kint dolgozók többsége így vélekedik.
Akinek más a véleménye, az Magyarországon le szeretne telepedni. Ezek az emberek főleg értelmiségiek, akik eleve többet keresnek azoknál, akik nehéz fizikai munkát végeznek. Érthető, hogy le szeretnének telepedni, hiszen sokkal egyszerűbb kint az életük, s eleget is keresnek ahhoz, hogy Magyarországon alapozzák meg a jövőjüket.

Csak önmagunkra számíthatunk

Nem így van ezzel az itthon maradt értelmiségi, akit elvei, netán az anyagiak nem engednek elmenni.
Az egyik fiatal tanítónővel akarok erről beszélni. Többször mondta, annyit keres, mint egy helyettesítő tanár, mert még nincs elég régisége ahhoz, hogy a minimálbérnél többet kaphasson. Kérdeztem tőle, miért nem megy el a tanügyből, esetleg miért nem képzi tovább magát, hogy többet kereshessen. "Tanítónak lenni hivatás, nem pedig szakma." - mondta. Szereti a gyerekeket, s nem akarja otthagyni őket. Tanítania kell, mert ezáltal nevel is. Igazi székely gyerekeket. Akiknek otthon kell maradniuk, hogy székely is maradjon valaki.

Most az egyházi kórus próbájára megyek, hogy őt megtaláljam. Rendszeresen jár, hasznossá szereti tenni magát. Legtöbb szabadidejét azzal tölti, hogy gyerekeknek és fiataloknak szervez különféle programokat. Elmondom neki, azért szeretnék a törvényről beszélni vele, mert riportot írok a székely ember státustörvényhez való viszonyulásáról. Élvezi a dolgot. Azt mondja, így legalább én sem hagyom cserben a hazaiakat, foglalkozom az ő problémáikkal is.
-Van jó oldala is a dolognak. Így talán több gyereket és olcsóbban vihetünk Magyarországra kirándulni. Nagyon fontos, hogy ne hagyjuk kiveszni a székely emberből azt, ami mindegyikünkben születésünk óta bennünk van: a másság tudatát. Tisztában kell lennünk azzal, hogy mindenekelőtt önmagunkra számíthatunk, nem pedig azokra, akik úgy tesznek, mintha jót akarnának. Tudod: "Segíts magadon, s az Isten is megsegít." Ám az igazi székelyt nem nevelni kell. Az annak születik. Tudja, nem mehet el és nem fogadhat el bármilyen látszatot. Neki nem a "Magyar Igazolvány" bizonyítja magyarságát, és nem fogad el bármit készpénznek. Ránk alig vonatkozik a törvény.

Most már visszafelé visz a vonat. Sípol, zakatol, örül a céefferr, hogy elvihet. Székelyföldről, ahol még vannak büszke, tehetetlen székelyek, akik nem lesznek, nem lehetnek státusmagyarok.

Top

« Café | « Café Dracula

© Gergely Tamás, 2001 Webdesign:©Moshu