Bíró Béla

Magyar és román politikai elemzők az elmúlt hónapokban gyakorta kifogásolták, hogy az RMDSZ a román szociáldemokratákkal folytatott kormányzati együttműködés során gyakorta tett engedményeket a partner központosító-antidemokratikus törekvéseinek. A szükségletek függvényében szavazataival vagy tartózkodásával támogatott egész sor olyan törvényt, melyet az européer román demokraták egyértelműen antidemokratikusnak, jogszűkítőnek, központosítónak minősítettek. Akkor azonban még úgy tűnt, hogy ezeket az antidemokratikus döntéseket a Szövetség vezetői egyfajta kényszerűségből, fontos kisebbségi engedmények fejében vállalták.
Ez a látszat azonban a Szövetség 7. Kongresszusán semmibe foszlott, kiderült, hogy az antidemokratikus megoldások iránti vonzalom, a Szövetség mai vezetőségének belső habitusából és nem valamely (lélekben általuk is elutasítandónak tartott kompromisszumkényszerből) fakad. A Kongresszuson a szövetség vezetősége olyan antidemokratikus alapszabályzat-módosításokat szavaztatott meg, melyek a romániai magyar demokráciát már a legközelebbi jövőben is megbéníthatják.

Itt csak egyetlen példát szeretnék bemutatni.
Bármely szervezet demokratikus működésének legfontosabb garanciája a belső "törvényesség" ellenőrizhetősége és szavatolhatósága. Az RMDSZ esetében az ellenőrzés feladata főként a Szövetségi Szabályzat-felügyelő Bizottságra hárul, melynek az Alapszabályzat szerint "feladata a Szövetség szabályrendszerének egységességét, minden színtű működésének szabályosságát felügyelni" (80. cikkely). A Bizottság kizárólag jogászokból áll és öt tagja van, akiket a korábbi alapszabályzat szerint a Szövetségi Képviselők Tanácsa és a Szövetségi Egyeztető Tanács választ, a 7. Kongresszuson elfogadott változat szerint három tagot az SZKT, egyet a szövetségi elnök és egyet a SZET javasol és a választást az SZKT és a SZET együttes ülése erősíti meg.
Nem vagyok jogász, de józan ésszel mérlegelve úgy érzem, itt már eleve problémák vannak, hiszen nyilvánvalóan azok választják ki és erősítik meg a tevékenységük felügyeletével megbízott személyeket, akik fölött az illetőknek a felügyeletet gyakorolniuk kell, azaz az SZKT és a SZET többségi irányzata gyakorlatilag önmaga fölött gyakoroltat felügyeletet. Ez a megoldás csak akkor volna elfogadható, ha az SZKT és a SZET a szabályzat-felügyelőket (a kisebbségi irányzatokat is döntés-közelbe engedő) kétharmados szótöbbséggel választaná meg. Korábban így is volt. Az Alapszabályzat 46. cikkelye a módosítást megelőzően még így hangzott: "Az egyszerű határozatokat az SZKT a jelenlévők többségi szavazatával hozza. A sarkalatos határozatok elfogadásához a jelenlévők kétharmados többsége szükséges." A cikkely javasolt és a Kongresszus által (a demokrácia növelése jegyében) vita nélkül jóváhagyott szövege így alakult: "Az egyszerű határozatokat az SZKT a jelenlevő, a sarkalatos határozatokat pedig tagjai összlétszámának többségi szavazatával hozza." Tiszta beszéd! Az 57. cikkely is új bekezdéssel (573) bővült: "Az együttes ülés (az SZKT és a SZET együttes ülése - B.B.) a két testület összlétszámának egyszerű többségének jelenlétében (fele+1) döntőképes. Az együttes ülés a jelenlévők egyszerű többségével hozza határozatait". (Ha a magyartalanságoktól eltekintünk, jogilag ez is világos!).

A korábbi szöveg kizárta a többségi önkényt. (Erre csak az SZKT összetételének leleményes átalakítása és a belső választások elodázása teremtett lehetőséget.) Mostantól azonban lehetővé vált, hogy a fő ellenőrzött (azaz a mindenkori többség) kivétel nélkül olyan embereket válogasson ki, akikről feltételezheti, hogy vele szemben elnézőbbek lesznek, mint ellenfeleivel szemben. A felügyelőket az SZKT és a SZET többség már a kiválasztással lekötelezi, s ha még (az Alapszabályzatban meghatározatlan összegű) javadalmazást is biztosít számukra (ahogyan az az RMDSZ szabályzat-felügyelői esetében történik), a függőség tovább növekszik. Az effajta "álfelügyelet" konfliktusos helyzetekben nyilvánvalóan arra teremt lehetőséget, hogy az SZKT és a SZET többségi irányzatai lényegében korlátlan (magyarán az Alapszabályzat és az általános demokratikus elvek által sem korlátozott) ellenőrzést gyakorolhassanak a kisebbségi irányzatok fölött. A fenti elvek alapján megválogatott szabályzat-felügyelők (az "alkotmánybírák" mintájára alkotható szóval "alapszabályzat-bírák") ugyanis a többségi törekvéseket nagy valószínűséggel mindenben szolgaian kiszolgálják majd, azaz a szabályokat úgy értelmezik, ahogyan az megbízóik érdekeinek leginkább megfelel. (Az értelmezések előtt az Alapszabályzat új szövege - amint arra egyik módosítási javaslatával Eckstein-Kovács Péter, a Szabadelvű Kör elnöke is utalt - egyebekben is tág teret nyit, de ennek bizonyítására itt nem lenne terünk.)
A jelenlegi RMDSZ többség számára azonban a szervezet teljes kézben tartásának ez a szerfelett hatékony módja sem tűnhetett eléggé biztonságosnak. Elvben ugyanis - bármennyire is valószínűtlen - előfordulhat, hogy a szabályzat-felügyelőkben mégiscsak felébred némi szakmai önérzet, lelkiismeretük (előreláthatatlan okokból "beindul"), vagy a szervezeten belüli törvényszegések mértéke túllépi az általuk még - ép lélekkel - vállalható mértéket és úgymond "megbolondulnak".

Továbbra is létezik tehát egy parányi, de mégiscsak valóságos kockázat.
Az Alapszabályzat-módosító javaslatok előrelátó és rettenthetetlenül óvatos szövegezői ezért két másik vonatkozásban is módosították az Alapszabályzatot. Kiiktatták a szabályzat-felügyelők függetlenségét (autonómiáját) garantáló 82. cikkelyt, mely a magyar Alkotmányhoz hasonlóan kimondta: "Az SZSZFB határozatai jogerősek, ellenük nem lehet fellebbezni", s egy új - "sajátosan" demokratikus - bekezdéssel helyettesítették: "Az SZSZFB szabályszerűségi és fegyelmi határozatait jóváhagyás végett (kiemelés tőlem: B.B.) az SZKT következő ülése elé kell terjeszteni. Az értelmezési határozatokról és elvi döntésekről a legközelebbi alkalommal tájékoztatni kell az SZKT-t." Ha ezt a meglehetősen kihagyásos (ámbár a lényeget tekintve mégiscsak félreérthetetlen) szöveget magyarra fordítom le, valami ilyesmit jelenthet: Az SZKT az általa elkövetett vétségekre vonatkozó SZSZFB határozatokat önérzetesen visszautasíthatja ("nem hagyja jóvá"), azaz "gondoljátok meg jobban, lányok-fiúk" utasítással visszaküldheti az SZSZFB-nek. A visszautasítást az új szöveg még csak a kétharmados többség előírásával, vagy egyéb - az SZKT-n belüli kisebbséget is döntéshelyzetbe hozó - megkötéssel sem szigorítja (mint ahogyan azt az Alkotmánybírósági döntések esetén a francia típusú szabályozást érvényesítő román Parlament is teszi), a fentiekből adódóan itt is elegendő a sima 50 százalék.
A "jobban meggondolás" eredményéről az öt jogász a legközelebbi alkalommal tájékoztatja az SZKT-t.
Persze - bármennyire is valószínűtlen - előfordulhat, hogy a bíráknak (ilyen vagy olyan okokból) csak nem jön meg az eszük. Patthelyzet alakul ki, magyarán: az SZKT azt állítja: törvényes, a szabályzatjogászok azt állítják: törvénytelen. A rendszer (KGB és egyéb hatékonyságserkentő instanciák hiányában) úgymond "működésképtelenné" válik.
Ezért aztán a 84. cikkelyt is módosítani kéne. És, mit ad Isten, a cikkely valóban módosul is: "Működésképtelenség esetén, a SZOT (a Szövetségi Operatív Tanács, a Szövetség "politbürója" - B.B.) javaslatára az SZSZFB visszahívható az SZKT és a SZET együttes ülésének határozata alapján."

És ez már a végső és tökéletesen megnyugtató megoldás, hiszen az újonnan kijelölt bírák, ezúttal nem csak vállalni fogják a SZKT-többség érdekeinek rettenthetetlen képviseletét, de elődeik példájából immár azt is megtudták, hogy az ellenszegülés amúgy is merőben fölösleges, ha nem fogadnák el az SZKT-álláspontot jogosultnak (s ezzel az elkövetett törvényszegést törvényesnek), ők is szedhetik a sátorfájukat, le is út, fel is út.
A mai vezetéshez közelálló jogászok a Kongresszus egyik sajtóértekezletén azt állították ugyan, hogy a "működésképtelenség" fogalma nem az SZKT és az SZSZFB viszonyára, hanem magára az SZSZFB-re vonatkozik, csakhogy erre nem csak a szövegben nem történik semmi utalás, nem csak a "működésképtelenség" explicit meghatározása hiányzik, hanem a szöveg belső logikája is arra utal, hogy a fogalmat az SZKT és az SZSZFB viszonyára kell vonatkoztatnunk, hiszen az SZKT és az SZSZFB közti konfliktust valahogyan föl kell oldani. Az, hogy az SZKT egyszerű szótöbbséggel elutasítja a szabályzat-felügyelők szakvéleményét, önmagában is bőven elegendő mindenféle kisebbségi kellemetlenkedés kizárására, de kínos dolog, hiszen az átlagemberben (az RMDSZ szavazójában) könnyen az a "hamis" benyomás alakulhatna ki, hogy az SZSZFB-re az ég világán semmi szükség nincsen, nyugodtan az SZKT-többségre lehet bízni, hogy önmagát áldemokratikus cicomák nélkül önérzetesen "felülvigyázza", ennek a "hamis" benyomásnak azonban távlatilag meg lehetnek a maga veszélyei...
A visszahívásra a gyakorlatban persze aligha kerül sor, jóval valószínűbb, hogy a (szó kettős értelmében) megzavarodott bírák maguk fognak lemondani, hiszen könnyűszerrel átláthatják: puszta bábok az SZKT-többség kezében, akaratukat kizárólag a kisebbség ellenében érvényesíthetik. A lemondás vagy a lemondások következtében az SZSZFB valóban "működésképtelenné" válhat. Ez esetben azonban az SZSZFB-t nem visszahívni, hanem kiegészíteni kell.
(Egyébként, ha a működésképtelenség valami egyebet jelentene, mi akadályozta volna meg a szövegezőket abban, hogy azt az egyebet a szövegben világosan megjelenítsék?)

Bárhogyan is legyen, a bírák kollektív visszahívása nem elengedhetetlen eleme a rendszer olajozott működésének. A rendszer az SZKT jóváhagyás intézményével már önmagában is bombabiztos fedezéket teremt minden kisebbségi "kellemetlenkedéssel" szemben.
Van olyan kisebbség a világon, mely ezeket a "versenyfeltételeket" önként vállalhatja?
Aligha.
A legérdekesebb azonban az, hogy miközben Tőkés László tiszteletbeli elnökségének megszüntetése, hatalmas verbális hadviseléshez vezetett, a XII. fejezetre a Kongresszuson jelen lévő jogásztársadalom (lehettek néhány tucatnyian) rá sem hederített. Tőkés László feltételezhető hívei sem. Köztünk, nem-jogászok közt pedig nem akadt olyan (e sorok írója sem), aki kockáztathatta volna, hogy a jogilag jól képzett, rutinos és agresszív ülésvezetők a nyilvánosság előtt zavarba hozzák és megszégyenítsék.
Tőkés László tiszteletbeli elnöki funkcióját létre sem kellett volna hozni, a funkció létrehozása már akkor antidemokratikus (igaz, akkor még a mai többség ellen irányuló) célokat szolgált. De a tisztség körül folytatott csatározások most is, akárcsak a múltban, betöltötték antidemokratikus funkciójukat, sikerült elterelniük a figyelmet az igazán fontos kérdésekről. Tőkés Lászlóval szembeni erős fenntartásaim ellenére ezért helyeseltem Eckstein-Kovács Péter javaslatát a tiszteletbeli elnöki funkció fenntartásáról, hiszen az ma már - vitatható vonásai dacára is - kiegyensúlyozó szerepet tölthetne be. A Szabad Elvű Kör elnöke azonban ebben is, mint minden egyéb figyelmeztetésében, süket fülekre talált, a szavazógépezet szófogadóan teljesítette a feladatot, mellyel Szatmárra küldték.

Magyarul tanuló román barátom (Erdély autonómiájának, s implicite Románia egyfajta szövetségi állammá való átalakításának - a román "devolúciónak" - konzekvens híve, kitűnő jogász), mikor elmondtam neki, hogyan néz ki az Alapszabályzat fent elemzett XII. fejezete, azt hitte, hogy szakmámhoz híven és a posztmodern irodalom stílusában Ion Luca Caragiale (kedvenc szerzőnk) valamely apokrif vígjátékát adom elő alapszabályzatra "hangszerelve". Mikor ("magyarságunkat elárulva") kezébe nyomtam a szöveget, nem hitt a szemének.
Aztán megjegyezte: igen, talán így is lehet értelmezni a devolúciót, de mégsem így kéne.