Dusa Ödön

Jelen írásban az újbor alatt a nemrég megnyílt évszázad, évezred értendő, a régi tömlő pedig azokat a téves elavult magatartásformákat jelenti, melyeket áthozunk, áthoztunk a múlt évszázadból, évezredből. A bibliai példabeszédben Jézus az új ismereteken alapuló, születendő újtestamentumi hit életbenmaradását csak úgy látta lehetségesnek, ha azt új, gyökeresen új magatartásformák kísérik. Figyelmeztetett arra, hogy ótestamentumi magatartással nem lehet az újtestamentumi hitet sikeresen megélni.

Kétezer év után ismét sürgetően aktuálissá vált ezen új magatartásformának az elterjedése, életbe léptetése, különösen azoknak a részéről, akik közügyekkel foglalkoznak. Ezen magatartásforma egyáltalán nem ismeretlen, szálai visszavezetnek ugyanahhoz az újtestamentumhoz, amit már jól ismerünk, csak a gyakorlatba ültetés keresztútját vállalták eddig nagyon kevesen. Ama nevezetes keskeny útra, most már mindanyunknak rá kell lépni, mert az idő nagyon sürget. A felebaráthoz, embertárshoz való viszonyulásunkon változtatni kell, nemcsak elméletben, de a gyakorlatban is.

A földi társadalmaink hierarhikus felépítésűek, tehát van bennük fent, és lent. Ezen a lépcsozetes rendszeren mindenki rajta van, akarva, akaratlan. Az idők folyamán a legnagyobb torzulás épp itt ezen a lépcsőn, létrán ment végbe. Az eredeti, eredendő elképzelés az volt, hogy azok kerülnek a lépcső magasabb részeire, akik többet tudnak nyújtani a köznek, tevékenységüket szolgálatként fogják fel, így értelmezik. Nem a pozíciójuk hatalmi részére teszik a hangsúlyt, hanem a lelkükbol feltörő segíteni akarás motiválja őket. De ahhoz, hogy a lelkükben ez a segíteni akarás megszülessen, előbb fáradságos, fájdalmas munkával kigyomlálták a lelkük kertjéből a gyomot.

Nem azzal kezdték szereplésüket, hogy a társaik szeméből kivegyék a szálkát, hanem előbb a sajátjukból vették ki a gerendát. Ezen a "beavatáson" mindenkinek át kell, át kellene mennie, de elsősorban azoknak, akik mások irányítására, vezetésére vállalkoznak, akik "pásztorok" akarnak lenni.

A múlt század, ezred, nagyon rossz örökséget hagyott ránk ezen a területen. Köztudott, hogy az embernek a legnehezebb önmagát legyőznie, a saját lelkéből kigyomlálni az önzést, a gőgöt, a hatalomvágyat, és azt a számtalan indulatban, érzésben feltörő negatívumot, ami a lélekben búvópatakként rejtőzködik. Nagy munka ez, soha véget nem érő, ami egyben szerénységhez, másokkal szembeni megértéshez, toleranciához is vezet. Ettől a szélmalomharcnak tűnő munkától rettennek vissza sokan, és energiájukat mások megváltoztatásába fektetik, így akarván egyúttal a világon is változtatni. Így válik azonban tettük, munkájuk pótcselekvéssé, bármekkora energiát, lelkesedést fektettek is bele.

A sorrendet nem lehet megváltoztatni. Ismerjük a kétezer évvel ezelőtt elhangzott intést: "Előbb a saját szemedből vedd ki a gerendát képmutató, és csak azután akard embertársad szeméből a szálkát kivenni".

Gerenda és szálka. A kettő közt elég nagy a különbség. Ez jelzi, hogy menyire fontosnak, lényegesnek kell tekintenünk a saját hibáinkat, (itt kell igazán szigorúnak lenni) míg mások, talán hasonló hibáival szemben elnézőnek lenni, azt csak szálkának tekinteni. Nem lehet elégszer ismételni, hogy a sorrend nem felcserélhető. A világon javítani más kertjében való gyomlálással nem lehet. Azért is teljesen eredménytelen ez a tevékenység, mert szabad akaratunkhoz, és saját elhatározásunkhoz van kötve minden bennünk végbemenő változás. Ez Isteni ajándék, törvény, amit elvenni, megmásítani nem lehet.

A közügyeinkben "önzetlenül" munkálkodó egyéneknél derül ki gyakran, hogy e területen felkészületlenül vágtak munkába. A felszín, és kifelé mutatott kép adott esetben eltorzulhat, mert a belső rejtett indítékokat, indulatokat nem lehet a végletekig rejtegetni, a sors SEGÍTŐ szándéka működésbe lép, tükröt tartva minden egyénnek, és közösségnek.

A leggyakoribb téves alapállás az egyesületek, közösségek vezetői részéről a nagy különbségtétel ember és ember között, a fent és lent között. Ennek a magatartásnak legeltorzultabb formájára alakult ki a letűnt kommunista rendszerben a szólás-mondás: "Felfelé nyal, lefelé rúg". Fent vannak azok, akik "rangban" fölöttük vannak, akiktől függő a viszonyuk, akiktől kaphatnak valamit, és lent a jelentéktelen szürke tömeg.

Az érdek és hatalom szüli ezt az alapállást, amibe sokszor azok is belecsúsznak, akik meggyőző erővel hiszik és hirdetik magukról, tevékenységük mozgató rugója kizárólagosan az adott közösség önzetlen szolgálata. Túl szigorúnak sem szabad lenni, hiszen tudni kell, hogy nagyon nehéz, rendkívül nehéz feladat az önzetlen szolgálat, és a látszat ellenére azért is olyan ritka. Nagy-nagy önismeretet igényel, amit nem adnak ingyen, azért meg kell küzdeni, azt meg kell szenvedni.

A szenvedés meg nem tartozik a kellemes dolgok kategóriájába, ezért ha lehet, széles ívben el is szoktuk kerülni. Önismerethez jutni szenvedés nélkül NEM LEHET. Ezért "természetes", hogy sokan a könnyebbik utat, a széleset választják, (ami nem jár szenvedéssel) nevezetesen a mások vezetését, nevelését, "szolgálatát", még mielőtt a fentebb említett tisztítótűzön átestek volna. Ebbol aztán sok bonyodalom adódik majdnem minden egyesületben, közösségben.

Eszembe jut most, hogy pár évvel ezelőtt, mekkora bonyodalmat okozott a stockholmi Magyar Ház vezetőségi köreiben a hír, hogy a Duna TV félórás portréfilmet akar velem készíteni, és a felvételek egy részét a Magyar Házban, közönség előtt tervezzük. A Magyar Ház vezetői mindent elkövettek ennek megakadályozására. A rendezőnek, (Cselényi László) szintén mindent meg kellett mozgatni, hogy a tervezett időben ne zárják be előttünk a Magyar Ház kapuit. Ha az érintettek, még vezető pozícióba jutásuk előtt kigyomlálják szívükből az irigységet, maguk is örömmel részt vettek volna a felvételen, és eszük ágában sem jutott volna megakadályozni azt. Így csak egy pár rokon, és jó barát vett részt a felvételeken.

Sorolhatnék még hasonló "bonyodalmakat", de felesleges, hiszen szándékom nem a ledorongolás, hanem a figyelem felhívás a jövőre nézve: Ezzel az alapállással, magatartással nem lehet, nem szabad folytatni.

Egy frissebb "élményemről" azért mégis beszámolok, hátha változtat a dolgok menetén. Ez év, 2001. május. 5-én felhívtam a stockholmi Országos Szövetség egyik vezetőjét, (aki beszédeiben gyakran hangoztatja a magyar nyelv ápolásának szükségességét) és ajánlkoztam, szívesen tartok évente egy-két alkalommal irodalmi estet az országban lévő magyar egyesületekben, és csak az útiköltség megtérítéséhez ragaszkodom. Ígérte, a közelgő közgyulésen felveti az ügyet a tagság előtt, de egy részletes levélben írjam meg szándékom a szervezőjüknek, akinek megadta címét. A levelet megírtam, elküldtem, és két rövid levelet is írtam még az email címükre, de válasz nem érkezett. A szervező sem jelentkezett.

Több mint két hónap telt el azóta. Itt is a már fentebb említett "fenttel és lenttel" van dolgunk. Én a lent lévő szürke tömeghez, masszához tartozom, nekem nem muszáj válaszolniuk. Elképzelem, milyen heves buzgalommal ül le válaszolni a fentebb említett vezetőségi tag, (hogy egy pillanatot se késlekedjen) ha netán: A Minisztériumból érkezik számára levél, amire választ várnak. Akkor nincs késlekedés, időhúzás, és érdekes módon, időt is tudna rá szakítani. Nemrég beszéltem egy Erdélyből származó íróval, elmondtam neki az Egyesületekben tartandó előadástervem, és hogy ennek érdekében már fel is vettem a kapcsolatot az illetékesekkel. Közölte, ő ittléte alatt számos levelet írt ugyanazon illetékesekhez, különböző javaslatokkal, észrevételekkel, de egyikre sem kapott még választ. Nem vagyok tehát egyedül.

Tudjuk, hogy ez így van, de nem muszáj örökké így lennie, és nem is lesz örökké így. De nem szabad megvárni, amíg az elkövetkezendő generációk változtatnak ezen, hanem már most el kell kezdeni, mert az idő sürget. Már 2001-et írunk.