1986 és '91 között írt verseit Bekerítve cím alatt gyűjtötte össze. Azonos című versében "szavakba kapaszkodva" méri fel kilátástalan helyzetét, azt, hogy végképp bekerítették. Kik kerítették be és hogyan?

A Bekerítve c. vers 1987/88. táján született. Akkoriban Romániában még dúlt a diktatúra. Beiratkoztunk az egyetemre, azaz véres verejtékkel tanultunk, hogy felvételt nyerhessünk, s akkor az egyetemi év kezdetét úgynevezett mezőgazdasági gyakorlattal kezdtük, kötelező módon. Volt amikor törökbúzát vittek válogatni, volt amikor szőlőszedésre szállítottak, s a kampányban való jelenlét, valamint a jegy, amit erre adtak beszámított a gyakorlati vizsgajegybe. Mivel tanárit végeztem, a szőlőszedésre kapott jegy ugyanolyan súllyal bírt, akárcsak az oktatásra kapott jegy. Így utólag nagyon nevetségesnek tűnhet, akkor azonban engem mélységesen felháborított, megalázónak éreztem - nem a munkát, a kényszert -, akárcsak a lányok számára kötelező katonaságot. (Hetente egy napot töltöttünk zöld mundérba bújtatva, katonai szabályzatot tanulva, majd első év végén közel egy hónapos un. konvokálás után vizsgáztunk, lőttünk stb. és felesküdtünk – no nem csak a hazára, hanem elsősorban pártunk főtitkárára, N. Ceausescu elvtársra. Szerencsére a harmadév végi előléptetésbe beleszólt a rendszerváltás, így már nem kaptam katonakönyvet.) Ezeket a helyzeteket, amibe akaratom, akaratunk ellenére belekényszerítettek, egyszerűen nem tudtam elviselni. Nem tudtam elviselni a ránkkényszerített félelmet, a választásnélküliséget, a szabadság hiányát, azt, hogy ráléptél egy útra és arról lehetetlen volt letérni. Nem láttam kiútat. A határon túlra menekülés számomra nem jelentett megoldást - bár egy pillanatig sem ítéltem el azokat, akik ezt választották -, ezért éreztem hát állandóan bekerítve magam.

Több versében a "félelem" meg annak egyik-másik szinonímája a '90 előtti valóság meghatározó elemeként jelenik meg, rosszul olvasnám verseit?

Nem, jól olvassa verseimet. A félelem szüntelen ott volt bennünk, mellettünk, körülöttünk. Félelemtől szűkölő emberek vettek körül. Mindentől és mindenkitől féltünk, néha saját gonodolatainktól is. Emlékszem, hatodikos lehettem, amikor naplót kezdtem írni. Édesapám amikor észrevette, a legjobb indulattal figyelmeztetett, hogy ne tegyem, soha ne adjam ki gondolataimat, hiszen a füzet véletlenül másnak a kezébe is kerülhet. Nem szenvedett üldözési mániában, igaza volt, bár akkor nem igazán értettem, hogy kit érdekelhetnek egy csitri vívódásai, elsősorban önmagával, és természetesen nem fogadtam szót!

A Kibújnak című szisszenetében "megalázott cserbenhagyott didergő szavak"-ról ír... A költő mégis azokból építkezik. Kik hagyták akkor cserben a szavakat?

89-ig talán majdnem mindenki, hiszen senki nem azt mondta, amit gondolt, vagy igazán mondani szeretett volna. Legtöbben hallgattak, a sorok, és gondolatok között olvastak, aztán voltak, akik mindig tudták, hogy mit kell mondaniuk, hogy jó fiúk legyenek, hogy mindig fent legyenek. Ezek nemcsak a szavakat használták ki, alázták meg, hagyták cserben, embertársaikat is. A költő természetesen szóból építkezik, de a nyolcvanas években – végül is gyönyörű játék volt, ha fájdalmas is - a szavak, sorok között kellett olvasni...És igen, sokan cserbenhagyták anyanyelvüket az elmenők közül, s teszik ezt manapság is. Miközben szülőföldünkön "küzdünk jogainkért", vagy egyszerűen emberibb életet építünk magunknak ezrek felejtik el "odakint" gyermekeiket megtanítani magyarul beszélni, mert könnyebb beilleszkedni, mert nincs idejük, mert... kifogás mindig kerül. Viszont a legfájdalmasabb, amikor az elmentek akarnak szülőföldszeretere, anyanyelvszeretetre, az itthonmaradás mikéntjére okítani.

Tömeg című versében "taposható pofozható szisszenéstelen kíáltástalan" tömegnek nevezi embertársait. Mégis, a "kiáltás" bekövetkezett...

A kiáltás bekövetkezett, de azóta is, állandóan kiáltani kellene valamiért. Isten tudja miért, de a nagy kezdeti eufóriából én napok alatt fölébredtem... Nyilván a helyzet sok mindenben változott, de hogy a tömeg eredményesen, a maga javára változzon, még sok mindennek meg kellene változnia az egyénekben is. Nem elég a szabadság, meg kell tanulnunk élni vele, önmagunkért és nem a mások rovására. 90-91-ben, még a tízéves gyerekek is, ha nem készültek órára, azzal érveltek, hogy "tanárnő, demokrácia van, szabadság van!" Ha a tömeg lényegesen változott volna, vajon lenne-e ma sanszuk a C.V. Tudoroknak Romániában? Vajon ki lehetne-e játszani a kisebbségeket a többségnek, amikor a nyomorról kell például elterelni a figyelmet?

Ha megírta vagy megírná, milyen/milyen lenne egy 2001-ben írt Tömeg című Éltes Enikő-vers?

Nem írtam meg, s azt hiszem nem is írom már meg. Jócskán magam mögött tudom már a kamaszkort, megtanultam nem ítélkezni. Ha mégis megírnám, lehet, nagyon hasonlítana az előzőre.

"a világ ma is megváltatlan marad", írta Ön '86-ban. Érvényes-e kijelentése ma is?

Igen. Ma már azonban elfogadom olyannak, amilyen. Elég lenne, ha legalább önmagunkat meg tudnánk váltani, ha egyénenként jobbak lehetnénk. De lám-lám a kamasz csak ott kuporog a felnőttben is, és álmodozik, talán néha még akar is...

Mi az a fekete macska, mely ma átsettenkedik hószagú álmain?

A fekete macska akkor ugyanaz a valami volt, ami bekerített annak idején. A láthatatlan, de jelenlévő szögesdrót, a félelem, a megváltoztathatatlannak tűnő sors. Ma már ritkán álmodom, mélyen alszom, s ha mégis hószagú álmom van, azt csak az állandóan lesben álló nyomor, a növekvő számlák fekete macskája riaszthatja el sunyi lépteivel.

Verseit - ha azok most megjelennek - fiataloknak szánja, miért? Jobban megértik a fiatalok a verset? Jobban megértik a hiány diktatúráját? Jobban fel lehet rázni őket? Létezik fiataloknak szánt költészet?

Nagyon sok akkoriban született vers lázadást hordoz, de a kamaszkorból kilépő vergődéseinek, a magánnyal való árnyékbokszolás, a társ- és önkeresés versei is ezek. Nem értik jobban a fiatalok a verset, mint az idősebbek, esetleg jobban rá tudnak hangolódni, esetleg nagyobb szükségük van rá, és több idejük. A hiány diktatúráját a felnövő nemzedékek már el se tudják képzelni, de a nyomor diktatúráját élik, érzik. Az anyagiak hiánya is meg tud fosztani a szabadságtól, be tud keríteni, kiszolgáltatottá tud tenni. De hiszek abban, hogy a fiatalokra kell számítani, ha önzőknek is tűnhetnek, de ők azok, akik jobbnak szeretnék látni a világot, akiknek van még erejük állandóan perlekedni valamiért. A költészet pedig, költészet, mindegy, hogy kinek szánjuk, csak költészet legyen és befogadókra találjon.

Idézett verseit abban a korszakában írta, amikor "versben élt". Versben él-e ma is?

Néha, de nem úgy, mint akkor. Nem engedhetem meg magamnak, hogy napokig versben éljek. A gyermekeim mindig visszaráznak a prózai mindennapokba, mert éhesek, mert szomjasok, bilizni kell, vagy egyszerűen csak rájuk nézni. De hát ez is költészet valahol. Nem? Két csintalan gyermeknél írhat-e szebb verset az ember?

Ír-e még verset?

A fentiekben azt hiszem válaszoltam már. Ritkán, nagyon ritkán. Régebben maguktól születtek a versek, ma már esetleg csak írok/írnék. Úgy hogy inkább mesét írok, ha arra is van időm.

Verstelen, szó-talan korban élünk?

Remélem nem. Bár nagyon nehéz a kérdés. Megérne egy kerekasztal beszélgetést, amire költőket, írókat kellene meghívni, és olvasókat, akikről nem igazán tudjuk, hogy olvasók-e vagy nem. Romániában is minden esetre változott a helyzet. A nyolcvanas években legtöbben olvastak, verekedtünk egy-egy jó könyvért, amit pult alól udvaroltunk ki. Ma már a tévé előtt telnek a pihenőórák sokaknak, mert a hajdani semmit érő kétórás műsorokat százféle huszonnégyórás kínálat váltotta fel. De nem csak ez a gond, hanem az is, hogy nincs pénzük az embereknek könyvre. Nem a könyv drágult meg, mi lettünk szegényebbek. A könyvszeretők messzire elkerülik a könyvesboltokat, hogy ne is lássák: most nem kell a határon becsempészni a könyveket, mindent meg lehet(ne) vásárolni, de mivel? És az idő is kevesebb. Nem csak a könyvre szánt idő, de az egymásra szánt idő is. Mindenki fut a pénz, a megélehtés után, egyre több munkát vállalva magára. Megkezdődött itt is az elidegenedés folymata, sokszor testvér, testvértől felejti el megkérdezni: hogy vagy. Jó esetben köszönünk egymásnak, s azzal rohanunk tovább.

Akit most kérdezek, kenyérkeresõ beosztásban másokat kérdez. Kiket szokott, miért? Miért éppen õket?

Legutóbb parlamenti képviselőket kérdeztem - mert feladat volt, de mire felkészültem az interjúkra, már én is kedvet kaptam hozzá, nőtt a kíváncsiság bennem, és sokat tanultam ezekből a beszélgetésekből. De kérdeztem Domokos Gézát számtalanszor. Vele beszélgetni, mindig felüdülés és tanulságos - főként a bemelegítő beszélgetések. Talán a legszebb interjúm Kabós Évával, a Marosvásárhelyen élő költőnővel készült 93-ban. Azután még jártam egyszer nála , és azóta is vágyom vissza. Az életéről kérdeztem, a kisemmizett birtokos tartása kapott meg nagyon. Levelezünk azóta is, és mindig megfiatalít, erővel tölt fel, amikor a már nyolcvanon túli költőnő leveleit olvasom. S hasonlóan vagyok Nagy Olga írónővel is. Őt is az életéről, könyveiről szoktam faggatni. S nyolcvan évesen is annyi a terve, a megíratlan könyve, az életszeretete, amelyből bőven sugároz mindenkire, akivel szóba áll, hogy menten nekilátok valamit dolgozni, terveket szőni amiután vele beszélgettem. Olyan típusú embereket szeretek kérdezni, akik adnak, akkor is, ha ezt nem is tudják. Akiket fel lehet mutatni példaként, akik erőt sugároznak, tudást, akik egy szóval elindíthatnak az emberekben valamit.

Csodavár címmel gyermekmellékletet szerkeszt, kinek, miért?

A Csodavár kisgyermekeknek szól elősorban és kamaszodóknak, de a pedagógusok felé is kacsint, mintegy munkára szólítva őket. Legtöbb bedolgozó munkatárs pedagógus, vagy nyugalmazott pedagógus, de vannak gyermekirodalommal kacérkodó fiatalok is közöttük, akik jelentkeztek az RMSZ 1998-ban meghirdetett gyermek- és ifjúsági irodalom pályázatára. S ugyancsak munkatársakként kezelem a gyermekeket, akik saját rovatukat Az én mesémet teszik színessé, érdekessé. Ezt a rovatot különben felnőtt olvasóknak ajánlanám. Nagyon sokat meg lehet tudni a gyermekekről ezekből az általuk írt kis mesékből, versekből. Főleg a kisebbek még nagyon őszinték, az ő tollukat még a kíváncsiság, a nyiladozó lélek irányítja, s nem a beléjük sulykolt formalitások, formulák, normák.

Kérdezett: Gergely Tamás