Címzettek: Andrassew Iván Vértes János Láng Zsolt Szűcs Tamás Tóásó Áron Zoltán  Imreh Sz. István Molnár-Veress Mária  Hendi Péter Bíró Béla

A háború "perforál" tulajdonképpen a legbiztosabban - ebben mindannyian megegyezünk. Viszont, hogy melyik háború...? A szót kiejtve nekem Stockholmban a bús Iraq jut eszembe. Viszont az annál is Közelebbi Keleten robbantanak. És hát - ha már időben haladunk Iraqtól elfele - a tuccikat is nehéz felejteni. Arról nem is beszélve, hogy jómagam nemegy kollégámmal az Intézetben állóháborút folytatok... Ezek után talán természetes a kérdés: HÁBORÚ LESZ VAGY VAN? Kedves Rokonom, Ismerősöm, eddigi vagy leendő Munkatársam, mindenképpen Café-olvasó, kérlek, válaszolj/kérem, válaszoljon a fenti kérdésre e-postafordultával! Azért ne siess/siessen: tedd/tegye ki rendesen az ékezeteket továbbá a perforált rossz máját se mérsékeld/mérsékelje... Gergely Tamás

Andrassew Iván
Prózaíró, újságíró, e-book-készítő

Háború lesz vagy van? - Erről éppen a héten írtam Szabadon bujkáló c. jegyzetemben a Népszavában:
A héten volt nagysikerű NATO ülés. Ilyeneket lehetett olvasni: "A 46 ország állam- és kormányfőjével lebonyolított hivatalos NATO-ülést illetően Medgyessy megnyugtatónak nevezte, hogy hasonló a gondolkodás a béke megőrzésének és a szabadság biztosításának elsőrendűségében minden ország esetében."
Messziről úgy tűnt, hogy a békét nem sikerült megőrizni, háború van, és a terroristák elérték céljukat. Szabadságról se nagyon lehetett szó: a jobb sorsra érdemes, a láthatatlan gonosztól ostromlott Prágában a hatvannyolcas "baráti" invázió óta nem volt ilyen sok katona és harckocsi, Csehország légtere fölött nem röpködött még ennyi éber vadászgép. Vagyis a tiszteletreméltó állam- és kormányfők - élükön a szabadon bujkáló Bush elnökkel - rettegtek. Lehet magunkat azzal áltatni, hogy ez lenne a béke meg a szabadság, de nagyon úgy tűnik, hogy a NATO pillanatnyilag inkább csak magunktól védhet meg, Oszama bin Ladentől és csapataitól legföljebb az állam- és kormányfőket a NATO-ülés idején. Jóslat: évek kellenek még és súlyos veszteségek, mire valaki üres fecsegés helyett arról beszél, miképpen lehetne megbékíteni azokat, akik a ma szinte legyőzhetetlennek tűnő ellenség utánpótlását adják.

Vértes János
A Prim.hu elnöke, internetcsináló

"...nemegy kollégámmal az Intézetben állóháborút folytatok..."
Ez az utóbbi gondolat ragadja meg a háború lényegét, amely alapvetően ott van az emberi természetben. Amíg nem találunk megoldást arra, hogy gyermekünket csak szép szóval neveljük, mert oda-nem-figyelése, bárgyú nézése vagy éppen szemtelensége újra és újra kihozza az embert a sodrából, és utána vagy szóval, vagy esetleg kézzel is ütünk, addig lesz háború... (Mit is akar az Egyesült Államok? Megrendszabályozni, jó modorra késztetni Irakot... Mit is akar a szülő?! Nevelni gyerekét...) Amíg a kocsmában az indulatainknak nem tudunk gátat vetni, és előbb verbálisan, majd egy viszontsértés hatására utóbb tettlegesen összetűzésbe keveredünk, amíg az Újpest- és a Fradi-drukker kibékíthetetlen ellensége egymásnak, addig hogy várhatnánk el, hogy egy csecsen megbékéljen az orosszal, egy iszlám fundamentalista a becsületébe gázoló hitetlen gyaúrral?! De tulajdonképpen a háború veszélyét hordozza az is, ha veréssel idomítjuk a kutyánkat, mert szerencsétlen még nem érti, hogy mit is akarunk tőle, és nem engedelmeskedik.
Én az úgynevezett béketűrő emberek kategóriájába tartozom, mégis van két égető szégyenfolt a múltamban, már érett felnőttként kétszer is fel tudott idegesíteni úgy egy másik férfiember, hogy a feszültséget csak egy pofon sütötte ki. És akkor gyerekkori verekedésekről, a gyereknevelés közbeni fejvesztésekről, vagy a verbális agresszióról (üvöltés) még nem is beszéltem, ezek számát nem tartom nyilván. Ez számomra azt igazolja, hogy magam is háborúzó természet vagyok, ahogyan minden ember az. Ha a civilizáció, az evolúció eljuttatná az emberiséget egy olyan állapotba, hogy minden ember, minden szituációban úrrá tudna lenni saját magán, akkor lehet elkezdeni reménykedni abban, hogy a biológiai evolúció érvényre juthat a társadalmi evolúcióban is. Addig azonban jobb, ha mindig van néhány kiló só, cukor, liszt a spejzban!

Láng Zsolt
Író, szerkesztő

a kérdésre - háború lesz vagy van? - azért nehéz válaszolni, mert akármit válaszolhatunk - lesz vagy van! -, nem válaszolunk. és a nem-választ válasznak hisszük. azt gondoljuk, válaszoltunk valamire, holott nem válaszoltunk rá. de hogy mi volna az igazi kérdés, azt sem tudom.

Szűcs Tamás
Exponátor

'Ma béke van és holnap háború
az ember szíve mégsem szomorú
ma béke van és holnap háború
az ember szíve mégse fáj-áj-áj-jáj-jáj'

Tóásó Áron Zoltán
Újságíró

Háború lesz vagy mi?

Bennem?
- állítólag megszámolták, hogy sokmilliónyi kis mikróba mindig háborúzik mindenkiben, így feltehetőleg bennem is. De én mégsem látom.

Rajtam kívül?
- Közvetlen közelemben: látom - most nincs, de lehet.
- Picit távolabb: van, ahol van; lesz, ahol nincs; lesz, ahol nem volt?!

Háború, mesélik, már az istenek idejében is volt - emberi, most emberek korában, úgy tűnik, állati. Egy időben azt hallottuk: nem robban a puliszka, s íme - igazuk volt, a puliszka csakugyan nem robban.
De robban egyéb...

Imreh Sz. István
génkutató

Még soha (a sötét Romániában sem) éreztem ennyire tájékozatlannak magam, mint ebben a szeptember 11 utáni világban. Természetesen háború van, csak nem olyan... Természetesen a Zseniális Bokor végül átrajzolja Irak és környékének politikai (olaj)térképét, mert döbbenetesen sokan (demokraták is!) állnak mögötte.
Természetesen Saddam megérdemli, de miért most és hogyan? Egyszerűen nincs tudomásom egyetlen olyan kiutat mutató álláspontról sem, amely mellé le tudnék táborozni. A gének, köszönöm, jól vannak. Óriási a haladás (tényleg előre!), egyetlen vigaszom a mai világban, hogy erről nem maradtam le.

Molnár-Veress Mária
Író

A háború örök, mivel a béke összeegyeztethetetlen a léttel. Ember, küzdj és bízva bízzál abban, hogy minél később következik be a béke poraira.

Hendi Péter
Író

Mér' ilyen nehéz ez a kérdés? Ha úgy hangzana, hogy lesz-e háború? egyszerűen azt feleeném, hogy nem tudom. De ha azt kérdezik lesz-e vagy van-e, akkor egyszerre azt nem tudom, mi az a háború. Legszívesebben megnézném a Magyar Nyelv Értelmezô szótárában. Nem azért, hogy választ kapjak, hanem, hogy valahonnan elinduljak. Csakhogy a szótár a Jura hegységben van, innen 60 kilométerre és ezen a szerda estén nem szándékoztam oda menni. Vagy talán mégis itt van a könyv Genfben? Sose tudom, hol az a könyv vagy CD, amelyiket éppen kinyitanék vagy hallgatni szeretnék Olyan ez, mint valami ostromállapot. Ez nem is rossz. Kezdjük talán ezzel a szóval. Ostrom alatt, szokta volt anyám mondani és nem volt semmi kétely, hogy mirôl beszélt. Egy állapotról volt szó, olyan idôszakban, amelyben még könnyű volt elkülöníteni egymástól a háborút és a békét. Államok álltak egymással szemben, fegyveres összecsapásra készen és ha kezdetben nem is fedték fel kártyáikat, azért annak rendje s módja szerint mégiscsak hadat üzentek. Az persze más kérdés, hogy nem maradt meg mindegyikük azon az oldalon, ahol a dolgot elkezdte. Azt mondanám, még ez is belefér. Miként a teniszben, úgy a háborúban is az utolsó szetet kell megnyerni. Különben nem a miénk a Davis Kupa. Miért siklik mindig félre a gondolatom? A kérdés provokál? Vagy a háborútól félek, amelyrôl nem tudom többé, hogy micsoda?
Persze, ma már nem az, ami hatvan éve volt. Valamikor a háború sokáig tartott, leginkább katonák haltak meg benne, és kezdetben nem lehetett tudni, hogy végül is melyik fél nyer. És nemzetek, vagy legalább törzsek között folyt, különben azt mondtuk: pogárháború vagy szabadságharc. Nemzet? Polgár? Ki az agresszor és ki az, aki csak magát védi? Úgy gondolom, nem csak a politika teszi viszonylagossá a választ, de a megváltozott világ is. Az a tény, hogy a nagyhatalmaknak nem csak az ereje, de a sebezhetôsége is felettébb megnövekedett, megkérdôjelezi a háborúval kapcsolatos nemzetközi jogot is, amelynek szabályait, ugye, mindig gyôzök kodifikálták.
Visszatérve a kérdésre, a válaszom az, hogy nincs háború. Nincs még arra szó, ami ma van, és azt hiszem arra se, ami holnap lesz.

Bíró Béla
filozófus

Tőlem érdeklődni a háborúról annyi, mint az őrültnél érdeklődni az orvoselmebeli állapotáról.
Az én zsenge gyerekkorom (azaz mai énem őse) úgy 12-13 éves koromig azzal a gyönyörű álommal telt el, hogy géppisztollyal a kezemben hősi halált halok a kommunizmusért. Hála az Istennek (akivel akkortájt szintén hadi állapotban álltam) senki nem mert megtámadni bennünket. (Engem!) Mert ha megtette volna, én bizony örömmámorban hagyom ott a fogam valamely hóvirágos harcmezőn a nagyszerű ügy érdekében, melyről aztán 15-16 éves korom táján egyre inkább kezdtem gyanítani, hogy arra sem méltó, hogy leszarjam.
Két évtizeddel később aztán (és következésként) a családomat is kivittem Sepsiszentgyörgy főterére, hogy ún. kék útlevéllel a zsebünkben (másnap vámoltunk volna), ha kell, meghaljunk a szülőföld szabadságért. A fiaim se estek messze a fájuktól, határozott parancsomra sem voltak hajlandóak lemondani a drámai nagyjelenetről. A feleségem (a nők - ti is tudhatjátok - mindig őrültekbe lesznek tényleg őrülten szerelmesek) természetesen velem és a két fiával tartott (utóbbiak sem voltak már egészen gyerekek).
Hogy aztán a forradalomról is kiderüljön, hogy alig volt jobb a kommunizmusnál. A 90-es évek elején úgy tűnt, hogy most már végképp kigyógyultam minden háborúból, egyre inkább (a másik őrülttel) Brechttel értetettem egyet, hogy ugyanis jaj annak az országnak, melynek hősökre van szüksége.
Néhány év múlva mégis azon kaptam magam, hogy helyeslem Jugoszlávia bombázását. Sőt nem csak helyeseltem, de helyeslésemet még a Magyar Hírlapban is közhírré tettem. Igaz, olvasni már némi megdöbbenéssel olvastam magam is.

Mit mondhatnék ezek után?
1. Azt, hogy a háborúkat Trója óta vagy nevetséges vagy hazug ürügyekkel robbantják ki, hogy aztán egyáltalán nem nevetséges és (akkor már) nem (is) hazug disznóságok "nevében" fejezzék be.
2. A háború elkerülhetetlen, hiszen az őrültség, az agresszió, az embertelenség ellen csak háborúval lehet védekezni.

Azt hiszem, mind a két állítás cáfolhatatlan. Azt kéne csak - megbízható ismérvek alapján - eldönteni, ki itt az őrült? Mert a válasz szemmel láthatóan nézőpont kérdése. Az őrült pontosan tudja, hogy az orvos időnként egészen őrült módjára viselkedik.
Minden hasonlat sántít, de valahogy úgy tűnik, hogy az indító hasonlatom nagyonis diszlépésben sántított.
Lehet, hogy mégsem lennék egészen őrült?
Akkor meg mihez kezdjek az életemmel? Háborúban telt és egyre inkább rettegek tőle, hogy a dolgok (mármint a fizika, a kémia, a biológia, a társadalom törvényei, azaz a génjeink) rettentő lassan változnak, tehát a hátralévő éveim is háborúban fognak eltelni.
Persze az is lehet, csak azért vagyok ilyen keserű, mert egy hosszú életen keresztül elkerült a háború. Gyerekkorom álmai nem teljesedtek. Nem lőttem még le, nem bombáztam le, nem robbantottam fel senkit. Csak a filmvásznon és a képernyőn láttam szétloccsant koponyát, kifolyt beleket, életemből nemcsak a halálhörgés maradt ki, de még a hullabűzt is csak egy Parti Nagy Lajos darab bemutatójáról ismerem. Lehet, hogy a valóságban mindez tényleg mámorító, csak én puhultam el. A gondolat igen, az az, ami tettvágyamat közben "sápadtra betegítethette".
Talán nem kéne ennyit gondolkodni (és kérdezősködni).

Éljen a háború!