Címzettek: Berniczky Éva Szabó Csaba Debreczeni Éva Cseke Gábor Szűcs Tamás Tóásó Áron Zoltán  Bika Julianna Simándi Ágnes Pompéry Judit Láng Zsolt Vásárhelyi Miklós Onagy Zoltán Moshu

Nagyon régen, amikor a romániai napilapok nemcsak hogy hazudtak, hanem bennük bizonyos dolgokat nem lehetett leírni, azt hallottam a rádióban, hogy annak ellenére, hogy Leningrád meg Stockhom nagyjából azonos északi szélességen fekszik, Leningrádban télen melegebben öltöznek az emberek. Például mindenki főfedőt hord, míg Stockhomra a fedetlen fő jellemző. Azért, magyarázta a tilos rádió, mert míg Stockholmban szabadnak érzik magukat az emberek, a diktatúrában többek között az öltözetben keresnek menedéket. Húsz évvel később immár stockholmi lakosként egyik esti híradóban kelet-európai képsorokat láttam, meglepett, hogy sötét színű ruhába vannak öltözve az emberek. "Mert szomorúbb az élet, mint itt", mondtam magamban. Aztán másnap a metrómegállóban körülnéztem... hát ugyanolyan sötét öltözetben várták a metrót svédek. Jobban szabottak voltak a svéd kabátok, dzsekik és más anyagból, ám ugyanolyan sötétek... Kedves Barátom! Rokonom, Ismerősöm, leeendő vagy éppen Munkatársam, megkérlek/megkérem, hunyd be a sorok olvastán a szemed/hunyja be a szemét, és mondd meg, milyen színek között élsz/mondja meg, milyen színek között él. Aztán menj/menjen ki másnap az emberek közé és nézd meg/nézze meg, milyenek a valóság színei. Végül írd meg a PERFORÁL 2003 számára újdonsült tapasztalatod/írja meg, mi a különbség az elképzelt meg a valós világ között, fogalmazza meg , milyen játékot játszik Önnel önnön tudata! Stockholm, 2003. január 9. Gergely Tamás

Berniczky Éva
Író - Ungvár

Gyakran azért kerülök a Káptalan felé, hogy tágas magányomban kényelmesen elférjenek a platánok. Csak azt tudnám, miért jó nekem, ha benépesít közöttük az óvoda kertje, a mozdíthatatlan betonba foglalt virágágyak, mellettük a nyomorúságos lilára mázolt padok, még ragadnak, nem szárad meg rajtuk soha többé a festék. Furcsa értelmetlen nyomokat hagynak a szoknyán, mint egy igazi gyerekrajzon, lobognak a szélben a lila lócák, a figyelmeztetésként rájuk kötött szalag cövekeli lábamat a földbe, különben a padokkal szállnék. Annyira azért mégsem jó nekem, ezt meg abból sejtem, hogy feltűnően elszemtelenedtem, egyre gátlástalanabbul nyitom meg magamban azt az irdatlan műtermet, amelyben Dali halmozza egymásra vadul és elszántan a narancsbőröket, ne látsszon ki az a hibátlan piros alma. Ám hiába hantolja el a mester, a bűnös gyümölcs könnyedén kiemelkedik a síkból, az álságos domborműből kinyúlik kényes orrom, és válogat, és fitymál, s erősen kételkedik abban, valamivel nem nemesebb-e alulról szagolni az ibolyát, mint a szirmok felől. Az azért praktikusabb, ha nem zárunk le véglegesen semmit, én például határozottan szeretek nyitva hagyni és nyitva tartani, bármit, szekrényajtót, könyvet, villanyt, a szememet, lelki rendetlenségemben időnként elfeledem visszacsavarni a kupakokat, s a nyitott festékes tubusokból tehetetlenül tekereg a zsigereimbe a színezék, amíg a folyás útját állja egy parányi festékrög. A legnehezebb a beszáradás folyamatában fenntartani a keringést. Jönnek a látszatgyártó művészek, és úgy tesznek, mint a kéményseprők, kotornak, de nem történik semmi. És akkor rám mutogatnak, hová tettem, mindenki láthatta, ők visszaadták. Kissé strapás, hogy folyton az eltűnt alma nyomába kényszerítenek, pedig az rég nem érdekel, még maradék csutkája sem, inkább a magházban megbújó kukac, de leginkább annak a szabadságnak a képtelensége, amely akkor tapasztalható meg igazán, amikor leeszik a pondróról az almát. Ez persze most jut eszembe, annak idején fel sem merülhetett, annyira valóságosnak tűnt a műanyag alma, körte, azokba aztán nem lehetett belebújni, épp ezért tetszettek, vagy ennek ellenére, ma már kideríthetetlen, csak hát nem sikerült lerajzolnom. Azt gondoltam, ehhez nálam sokkalta komolyabb emberek kellenek. Mivel a keresztapám volt az egyetlen okleveles mérnök ember a közelemben, egyedül őt találtam alkalmasnak arra, hogy leutánozza a tányérra rakott hibátlan világot. Amikor elmentem hozzá ezzel a fontos megbízással, láthatóan nem lelkesedett, pedig őt akkorra alaposan megtanították a piros műanyag alma és rikító sárga körte építésére. Csodálkoztam azon, miért nem boldogítja ez a képessége, amely belőlem teljességgel hiányzik. Olyan tökéletesre sikeredtek a keresztapám csendéletei, díszítőjelzői, hogy utána úgy áradt napokig a bőrömből a tehetségtelenség, mint a bétizenkettő a vitaminkúra tizedik napján pisilés közben. Azóta nem merészeltem rajzolni, kérem, én még nem rajzoltam, nem rajzoltam, most is csak a lila lócát, azt is kamikázeként magamra. Nézem, ahogyan a Káptalan utcai óvoda bejáratánál a hirdetőtáblára rajszögezik a gyerekek rajzait, rajtuk az óvónéni kicentizett szirmai, színei, körei, vonalai, messziről megcsap a hajdani dicsérőtáblák sivársága. Hűvösödik, talán már megint az ősszel van a baj. Tavasszal nyitnék sok-sok óvodát, ahol egybeolvadnának a mindenféle kis- és nagycsoportok a Margaretta Vasziljevnák egyetlen gyönyörű nagyfenekében. Az óvónénikre mindenhol egy-egy gyerek felügyelne, aki hagyná őket azt rajzolni, amit akarnak, sőt így bíztatná kicsit irigykedve a társaságot, kedveseim, könnyű nektek, ti, mint teknős és csiga a házát, feneketeken hordjátok a párnát, bátran lekuporodhattok a földre, nem fáztok fel, ne tartson vissza a hónapokban az er, dugjátok pergő nyelvetek a pocsolyákba, lássuk, az ebihalaknál gyorsabbak vagytok-e. És újra csillogó akvarellben úszna a kopott szőnyeg a terem közepén, mint mikor ebédelés közben a Szircsák-testvérek, akik fegyelmezett ikerpárként mindig egyszerre ültek le, egyszerre álltak fel, váratlanul felpattantak az asztaltól, és pontosan a terem közepén kihányták az aznapi cseresznyelevest. Emlékszem, hiába terelgetett bennünket a helyünkre a rózsaszínű tócsa közeléből féltékenyen a takarítóasszony. Mindannyian ott tolongtunk, meg akartuk nézni a szégyellnivalót, hogy elborzadjunk, utálkozzunk, undorral kiöltsük a nyelvünk, legalább mozdulatainkkal utánozzuk azt, aki öklendezik, és sosem hallott artikulálatlan hangokat csalogassunk elő torkunkból, amitől halálra válik Margaretta Vasziljevna, lám most már mi is, egyszerre, együtt, egy óriásit, s akkor végünk, mert harminc adag biztosan elárasztja az egész óvodát. Ki merte volna bevallani, hogy csodálja a Szircsák-fiúkat, akik büszkén feszítettek művük mellett, hiszen senki sem tudta megakadályozni őket abban, hogy az a kis tányér cseresznyeleves özönvízként ki ne ömöljön belőlük, s önkényesen szét ne folyjon a szoba közepén.

Szabó Csaba
Író, újságíró - Kolozsvár

Amikor 1997-ben Benczédi József barátom a kezembe nyomta a mikrofont, hogy tartsad!, én úgy megijedtem, hogy egy váratlan mozdulattal átnyújtottam a műszert életem első tévériport-alanyának... Szerencsémre ő is ugyanúgy izgult, mint én, így elsimult a dolog - átvette szegény ürge, fel-alá járt vele beszéd közben (mi rohantunk utána, nehogy beakadjunk a madzagba), és közben mutogatott (ilyenkor persze nem volt hang) -, csak egyetlen-egy apróság fenyegetett csőddel: annyira kipirult az interjú ilyesforma fordulatától a férfi, hogy a kamera automata szin/fény-szűrőjének közismert lassúsága (valami ócska géppel jártunk akkoriban) nem tudta időben korrigálni a színváltást, és minden más színárnyalatban fog pompázni, mint a valóságban.
Életem első tévériportja üvöltözéssel zárult ("honnan tudjam, hogy ennyire elpirul?" vs. "miért nyomtad a kezébe?"), de megtanultam valamit: a színnél relatívabb fogalom nincs.
Te nekem piros vagy, ugye - de egy beta szalagon téglaszínűvé válsz, majd amikor adásba megy, szürke leszel a fekete-fehér tévén, rózsaszín az ócska Sonyn, skarlát az özönvíz előtti Grundig-on.
Színek tehát valójában nincsenek ("boszorkányok és színek márpedig nincsenek") csak hangulatok. (Lehet nem is volt olyan piros az interjúalany arca, csak a gép volt rossz formában. Lehet a kontroll-papír nem volt igazán fehér, és ezért az utólagos szűrő-dereglálódás.)
Persze nem ártana egy agybiológust is megkérdezni erről, hiszen a látás fiziológiája (gondoljunk csak a csapsejtek mazurkájára ha sötétből fénybe megyünk - bonyolultabb bármelyik Szabó Csaba-féle újkazinczysta szín-szószerkezetnél.)

Debreczeni Éva
Újságíró - Szatmár

A szembehunyás felesleges. (A szembehányás is!) Úgyis látom, amit nem látok. Azaz inkább folyton nem látom, amit látok. Magam és a saját színeim. Legtöbbször sötétfeketében élek, ami mostanság már kezd fakulni, de érdekes mód annál sötétebb lesz, minél jobban fakul. Szeretnék pedig galambszürkében legalább, vagy mohazöldben, püspöklilában, bézsben (vagy inkább Bécsben?), netán rózsa(ibolya, margaréta)színben élni. Egyáltalán: Élni, nem pedig élni.
Kimenni is fölösleges. Ott is koromsötétek a színek (pláne éjjel, amikor én kimehetek), az éjszaka világos, ám sötét az emberek arca. (Pedig nem is négerek.) Néha pepiták. A legtöbben terepszínűek, porosbarnák, hiába a legtarkább ruha rajtuk. Kormos kályhalyukszínűek, pincefeketék vagyunk, mint maga a nyomor.
Lehet, hogy a szememmel van a baj. Megvakultam volna.......?

Cseke Gábor
Költő - Bukarest

aranyló konyakot kortyol a pék köténye szeme s az ajka be kék mellére buggyant zöldes hányadék szivárványszínben játszó váladék szálló szöszökkel fehérlik a lég a pék köhög kék ajkán buborék korty korty után no ez derék fölötte beborul az ég feldübörgő acélkerék sötétlik a koponyalék akár a mákos töltelék a csapos nézi tölt-e még mitől oly csendes a vidék s oly kék az ég oly kék az ég talán mert ott lakik a pék

Szűcs Tamás
Weblapgazda - Pécs

A sötét praktikus tónus. A kosz nem rí ki rajta. Márpedig ha kimegy az ember egy nagyvárosba, számíthat rá, hogy rákenődik a fejlődés mocskos szele. Leningrádban ólmos büdös a benzin (akár Kárpátalján manapság is). Ezért jó a sapka (is). Lehetőleg sötét tónussal.
Cipőben és nadrágban kifejezetten előnyös a fekete, vagy a sötét. De persze az is lehet, hogy ez alkalmazkodás környezetünkhöz.
Ismert az a lepkefaj (valahol Nagy-Britaniában), amelyik időtlen idők óta szárnyainak mintázata azonos volt a környezetében élő fák törzsének tónusával. Amikor jött a füstös ipari forradalom, a fák megfeketedtek, a lepkék pedig ott villództak a madarak szemében barna szárnyaikkal. A populáció majdnem kipusztult, amikor egy mutációnaj köszönhetően a fekete szárnyú lepkék képesek voltak elszaporodni.
Ők így élték túl.

Tóásó Áron Zoltán
Újságíró - Brassó

Az újságok ugyanazt írják, amióta megvannak. Nemrég lapozgattam világháborúk közti Brassói Lapokat. Meglepett, hogy a hírek, történetek, esszék ugyanolyanok. Mitsem változtak az emberek. Hamarabb surrannak el az események, az alapvető gondok ugyanazok. 1929. január 4-én, harmadik oldalon, a már négynapos, hatalmas cím : "Felrobbant egy babonás brassói öregasszony, aki minden újévkor szesszel szokta lemosni magáról az ó-esztendő bűneit és tévedéseit." Milyen ismerős, most is van szesz(ély)es lángba boruló öregasszony elég! Ugyanott derül ki az, hogy a "Brassói Lapok munkatársa érintkezést keresett a titokzatos bolygóval", illetve "Táviratozzon a Marsra! A bukaresti foposta ingyen veszi fel az ön sürgönyét." Most akár holdtelket is lehet vásárolni...
A tíz kicsi szerecsen/indián történetének metamorfózisa ma is megtalálható a standokon: egyik szegbe lépett, másik útilaput kötött, "... ajajajaj, a kamrába leesett a polc, odaütött egy kis négert, maradott csak nyolc..., a négernek fára mászni nem kis feladat, leesett és nyakát törte, maradott csak hat ...stb."
Tehát, vannak feketék, barnák és fehérek, sárgák, télen az állomásokon, utcasarkon már kéregetésbe is beleunt, kékülő árnyalatúak.
A dobozon kívül, például a buszokban tolongók, piacra bevásárolni járók szürkék, de sokan vannak; a városban esténként kocsmákat (estéli szórakozóhelyek? ) betöltők már kevesebben, de színesebbek; a legpompásabbak azonban a szakadék túloldalán (legtöbbször tévében látni őket) a mindig új autóban, kifogástalan, márkás öltözékben, minden zsebükben legalább egy maroktelefonnal, kézben hordozható számítógéppel, sötétben is napszemüveggel csillogók.
A valóság az, hogy sok kis néger és a szürkék, gyakorta földhözvágják kalapjukat, a teremtőnek feladatot adnak ki, majd lehajolnak és felveszik a kalapot, lepallják róla a port, s jól belehúzzák a fejükbe. Sötétben jobban tudnak álmodni...

Bika Julianna
Webszerkesztő - New Orleans

Én itt arany fehér és vaj színek között élek és kint meg minden zöld meg most azért néha szürke is. Most épp véletlen, mert havat várnak New Orleansban, és ez itt nem volt 13 éve.
Sajnos bővebben nem érek rá most, pedig érdekel a téma, de most jöttünk haza Nicaraguából, ahol minden "szép színű" volt: feketék a vulkánok és fehérek is, kék az óceán. Szürkéskékek a lagunák és melegek, poros az út, zöldek a fák és sárgák a gyümölcsök.

Simándi Ágnes
Költő - Toronto

Torontó évente hét hónapon át szürke. Ha ilyentájt mégis kimerészkedik a nap, éles szeletekre vágja a várost: vakít, a házak rajzolta árnyékot kegyetlen metszéssel szakítja ki a tájból.
Ám szemem lehunyva a kép kisimul. Torontó bennem valahol nagyon mélyen - kék. A kék minden árnyalatát hordja. Hajnalban és alkonyatkor, szelek vágtázta időben acélkék. Éjjel puha, nagykabát-kék. Nyáron mediterrán kék. Kora ősszel, a fák aranyba borulása idején talán a legszebb: királyi, fenséges kéket hord. Úgy pompázik, mintha az örökkévalóság mennyei trónja alá terítne csodás kelméből szőnyeget. Ilyenkor babonásan félrehúzódik az ember, s kívánja, hogy ne múljon el ez az égi csoda, maradjon minél tovább őrzőnek felette a szürke hónapokban is. Legalább annak tudását kívánja megragadni az ember, hogy a hóval terhes felhők mögött még mindig az az ártatlan, jóságos kék létezik függetlenül a sötétség korszakától.
Szürke és kék: mindennapjaim színei. A külső és a belső valóság ütközik, hangolódik örök mozgásban általuk.
Egyszer egy ilyen hosszú szürke időben kimerészkedtem - nem először és nem is utoljára - e két pont közül a harmadik világba. Az emberek vidám fekete kabátokban nézték a szürke eget. Néhányan meggyőző sárgában villantak fel. De sehol egy piros, zöld vagy kék. Egy pizzeriában minden élesebbé vált: narancssárga pultok mögött hajlongtak a fekete-sárga kabátok. Pizzát ettek. Akkor határoztam el, hogy narancssárgára festem a nappali szobát. Behozom a tüzet a házba, -- hét hónapon át szükség van rá.

Pompéry Judit
Esszéíró - Berlin

Ne nézd a világot végleteiben! Ne hidd, hogy a dolgok fekete-fehérek! A szürkének ezer árnyalata van.
Így igaz. A szocialista szürkeség is sokoldalú volt. Az antracittól a halvány ködszürkéig.
És ma? Behunyom a szemem. Aztán kinyitom. (Így mondtad, így kell tennem, hogy lássak.) Szürkeség vesz körül.
Szürke. Hm... Középszerűen szürke. Középszerű = szürke. Hát, ez nem örömteli. Szürke hétköznapok. Se jó, se rossz. Olyan jelentéktelen. Éppen csak szürke. Szinte színtelen.
Vagy: Van szürkeállomány - ez esetleg pozitív fogalom. Már, akinek van. És használja.
Galambszürke. Elegáns. Erről egy szép kosztüm jut eszembe. Jut eszembe, a minap vettem valami szürke göncöt. Nem, ez nem elegáns, inkább szabásánál fogva vidám. (Ápol és eltakar.)
Galambősz = jóságos. Ez is szürke, csak másképp mondják. Ugye, hogy rögtön jobban hangzik?
Végül is a fekete sem mindig szomorú. Korábbi munkahelyem logója fekete-fehér volt. "Ein freundliches Schwarz", ahogy a főnököm mondta, egy barátságos fekete tónus. Vagyis lényében majdnem fehér.

Láng Zsolt
Író - Berlin

Én még otthon, Vásárhelyen azt képzeltem, hogy Berlinben nagyon finoman öltözködnek, ha nem is színesen, de választékosan, elegánsan. Hogy sokszor cserélik a ruháikat, másban mennek boltba, másban járnak koncertre, másban bicikliznek. Nincs így. A ruhák puha anyagból vannak, a színek is tartósak, de a berliniek nem öltözködnek. A berliniek inkább vetkőzősek. A legtöbb strand például nudista, és a legtöbb játszótér is. A gyerekek az óvodákban is többnyire csupaszon hancúroznak. Évszázados ennek a hagyománya. A berliniek, szerintem, ha tehetnék, folyton meztelenül járkálnának. Ahhoz viszont túl hideg van itt. Mondjuk, Rómában sokkal többet meztelenkedhetnének az emberek. Viszont azt hallottam, hogy az olaszok imádnak öltözködni.

Vásárhelyi Miklós
Webgazda - Enyed

Nem akarok senkit megsérteni, de számomra a felvetett SZÍNEK-TÁRSADALOM téma semmitmondó, és főleg már nem aktuális. Nem aktuális azért, mert 13 évvel a rendszerváltás után nálunk is elég színes és tarka a társadalom. A ruhák színét és mintáját tekintve is. De a szomorú valóság az, hogy e tarka ruhák többsége vagy török sz.r, vagy nyugati használtruha, amit ott kidobtak. Mi is haladunk (majmoljuk) a fogyasztói társadalmat. A NAGY baj az, hogy csak fogyasztani akarunk, termelni nem!!! És a mi jelenlegi világunk valósága az is, hogy ha egyszerre romlik el a TV-d meg a mosógéped, el kell dönstd, melyiket javíttasd meg. ...hát ennyit a mi valóságunk színeiről...

Onagy Zoltán
Író, szerkesztő - Esztergom

A vizsgált tárgy-személy-jelenség színét két dolog határozza meg: a fényforrásban lévő színek és a tárgy azon tulajdonsága, hogy mely színeket veri vissza, illetve melyeket nyeli el. Ha a fényforrás fehér (ez minden színt tartalmaz) akkor a tárgy látható színe csak a tárgyról visszaverődő színektől függ. Ha a fényforrásból hiányzik egy olyan szín, melyet a tárgy visszaverne, akkor a tárgynak "hamis színe" lesz. Ha a fényforrásból hiányzik az összes olyan szín, melyet a tárgy visszaverne, akkor a tárgy fekete lesz (minden más színt elnyel).
De mondom: a szemen múlik.
Elsődleges, tiszta színek (nyomdaiparilag): piros, sárga, kék.
Alapszínek (világítástechnikában): piros (red), zöld (green), kék (blue)
Additív színrendszer: A fény-színek szerint keverednek, újabb szín bekeverése a színerőt növeli. Az alapszínek (RGB) egyforma keveréke a fehér színt eredményezi. A színek hiánya tökéletesen fekete színt eredményez. A színek keverését úgy lehet elképzelni, mintha újabb és újabb lámpákat kapcsolnánk be.
De mondom, a szemen múlik, a szempár raktárkészletén, distanciakészségén.
Szubtraktív színrendszer: Az elnyelt színek szerint keverednek, újabb szín bekeverése a színerőt csökkenti. A fekete a színek összességét, a fehér a színek hiányát jelenti. A színek keverését úgy lehet elképzelni, mintha újabb és újabb színű áttetsző fóliákat helyeznénk egymásra.
Black and White: Egy képpont két állapota a fekete és fehér. Egy képpont állapotának rögzítése 1 bitet igényel.
Színek ügyében ma már nincsenek illúzióim. A tudományos megközelítés is a totális illúzióvesztést vázolja - bár igen hevenyészve.
A színkeresés - színkeverés - a mindennapos nyereségorientációt fedi. Nálam fehér. Minden fehér. Amikor színeket akarok kiszerelni az agyamban tárolt fotómontázsból, külön munka. Mert mindent fehéren - hófehéren - mentek. Tél. És tél.
Hogy ki, milyen ruhában, ki, milyen ruha nélkül, ki, milyen szomorúan, milyen kedvetlenül és morózusan, hogy mindez ágyon, metrólépcsőn, temetői-esküvői menetben. Nem oszt, nem szoroz, ha egyszer fehér. Mint egy indiai. A gyász, az ünnep hasonló kategór.
Semmiféle egyenlőség nem létezik. De a színesélyegyenlőség reménye sem létezik. Már anyámban is fehéret láttam. Most is fehéret látok.
És kibontom: kedvem szerint. Gyönyörű zöldeskék szempár. Gyönyörű bordó mellbimbó. Pina, ahogy haragvörös lángot vet.
Orgikus napfelkelte-naplemente - "szél lesz" - mondja János vitéz. Hugyos a Nagy Októberi kezed - mondja Petri.
De addig tél. Amíg kikeresem az archívumból, hóhullás. Hány bit, hány fekete, hány fehér- méág?

Moshu
(röpködő) webmester - Hamilton, Kanada

Nem beszélek. Mutatok! Ha már a lap tetején a címmel kiszórakoztad magad, akkor nézd meg a két következő színjátékszert is
Színezd magad 1.
Színezd magad 2.