A tenor háza című színpadi művét mintha csak a jugoszláviai háború hatására írta volna...

Hát nem egészen. Egy többé-kevésbé szabályos librettót kellett volna összehoznom, s a megrendelő napokon át magyarázta elképzelését, kiválóan sztorizott, közben kiürült a bárszekrénye, és végül a kezembe nyomott tizenöt kilónyi szakirodalmat. Ez már önmagában is tökéletes hangjáték lett volna, ha észnél vagyok, s volna rövidtávú memóriám, mert az illető igen eredeti figura, csak hát a színpad rossz oldalán állt. Ehelyett én a hazacipelt, az ágy végén a fejem mellé polcolt kötetek, a börtön és gulágszörnyűségek mellett békésen elaludtam egyszer, kétszer, párszor, és megpróbáltam e börtönazegészbe beleálmodni a magam mondandóját. Arra jutottam, hogy kibontom egyik visszatérő témámat, hogy mi történhetett a kriptában Jézus odatemetése és feltámadása között. Ebben is a mítosz hiányzó, árnyékban maradt része foglalkoztatott, nem a benne szereplő hős vagy a történet, hanem talán maga a sötétség. A háborúhoz tehát nem volt közvetlen köze, csak mai eszem mondatja azt, hogy a kriptát bizonyára katonák őrizték.

Az egyik elítélt "kiköpött keresztről levett Jézus". Mi történik a darabban az ismert Ismeretlennel?

A hasonlóság látszólagos, bár lehet, hogy a látszólagosság is látszólagos. A konkrét helyzeteket nem nekem találták ki. Az Ismeretlen dolga csak annyi, hogy széttárt merev karral végigtántorogva a jégbe fagyott északi börtönszigeten belülről világítsa meg az összepréselt testeket. Aztán megy tovább, mert ő egy másik rögeszmém, az a tengerész, történetesen egy Blok-versből, aki hóviharban dülöngélve bámul a dokkból a lekésett hajó után. Egy prózában ez úgy folytatódik, hogy miután a tenger is befagyott, elindul a jégen a távolodó hajót sejtető halk harmonikaszó után, a Tenor házában pedig megérkezik a szigetre, merev részegen olyan pózban, mintha most vették volna le a keresztről, s mert a szögesdróton fennakad, amibe villanyáramot vezettek, világítani kezd piszkosul. Innen a Villanykrisztus ötlete, amire jókedvemben, mint a vezeték nélküli energiaátvitel felfedezését követő legfontosabb felfedezésre tekintek.

Mi fog történni vele a készülő iraki háborúban?

Ezt én is tudni szeretném. Az igazság az, hogy ez az én Bloktól vett tengerészem már hónapok óta sivatagban bolyong. Azt persze határozottan nem állíthatom, hogy ez az időnként feje tetejére álló homoktenger éppen iraki területen található, de a szövegben cáfolat sincs erre vonatkozóan. A lényeg az, hogy hősöm ámokfutása most valamilyen homokos síkon folytatódik, s ez már annak a négykezesnek része, amelyet egy Kanadában élő szerb íróval, David Albaharival közösen írok. Pontosabban írnék, ha nem lennének gondjaim a forró atmoszféra megteremtésével, amikor körülöttem hónapok óta valóságos tél tombol. De mindegy is, előbb vagy utóbb úgyis ki fogom onnan menekíteni.

Milyen érzés a volt Jugoszláviából figyelni a háborús készülődést?

Nem fogom elfelejteni, hogy milyen élmény az elnyomó rezsimből szabadulva a szabadságot visszakapni. Ám ami körülöttem, ebben a nevét, alakját folyamatosan váltó országban demokratikus fordulat gyanánt történt, egyáltalán nem biztos, hogy a NATO-bombázásnak, az azt megelőző ostromzárnak köszönhető. A diktátorok fennmaradását, a belső ellenséggel való leszámolást semmi sem szolgálja jobban a külső ellenségnél. Tudom, a történelem igazolja, amit az erkölcs nem igazán, az enyém legalábbis egyáltalán nem, hogy nemes célok érdekében nemtelen eszközök is alkalmazhatóak. A háború azonban az erkölcsi mellett hihetetlen környezeti szennyezéssel jár. Lehetünk-e szabadok egy sugárzó bombakráterben, egy nukleáris rozsdatemetőben, lényegesen csökkent életesélyekkel?
Isaac Babel háborús elbeszéléseinek egyikében azt kérdezi, hová lettek Volhíniából a méhek, s aztán azt ecseteli, miként estek az éhes katonák a lépnek. Ez a gesztus. Ez nem hagy nyugodni, a puha lép, meg a belé hatoló szurony és szablya. Hallom is a finom roppanást, akár egy szétroppantott szemgolyóé. Érzem az utolsó méz édességét szétharapott nyelvemen.

Fogalmazódik Önben egy ideillő újabb dráma?

Fogalmazódik ugyan bennem egy újabb dráma, ha ugyan dráma lesz, de azt szinte teljesen kizártnak tartom, hogy akár szélesebb viszonylatban is ideillő, vagy akár csak, hogy illő legyen.

"Értékek és alternatívák" című írásodban azt állítod, hogy az RMDSZ vezetősége olyan alapszabályzatot szavaztatott meg, amelyik lehetetlenné teszi az RMDSZ-en belüli ellenzék számára akaratának érvényesítését. Elmagyaráznád , hoyan is működik ez a gyakorlatban?

- Úgy, hogy az alapszabályt olvasva az embert nem az ejti gondolkodóba, mit tehet meg a Markó féle többség, hanem az, hogy mit nem tehet meg? Merthogy a demokratikus ellenőrzés minden lehetőségét felszámolták. Hogy hogyan, azt már megírtam. Mellékelem.

Azt állítod, hogy az RMDSZ vezetői eladták az RMDSZ-t a szocialistáknak, jól értettem?

- Nem éppen. Az "eladták" a bevett politikai diskurzusban valamiféle árulást, a közösség, a nemzet etc. érdekeinek feláldozását szokás érteni. Én nem ezt állítom. Csupán azt, hogy a közösség érdekeinek érvényesítését jó üzleti érzékkel összekötötték saját személyes érdekeik érvényesítésével. Azokat az érdekeket, melyeknek érvényesításe érdekükben áll, továbbra is fegyelmezettel és következetesen érvényesítik. Gyakran figyelemre méltó sikerrel. Eddig még nem lenne is lenne semmi baj. Csakhogy kizárják a lehetőségét is annak, hogy más érdekeket mások, másként érvényesítsenek. Esetleg saját személyes érdekeikkel is összekötve. És ez már komoly baj. Ezzel ugyanis a közösség is veszít.
Nyugat Európában a kisebbségi kérdés kezelésének számos olyan módja ismeretes, melyek számunkra is kívánatosak volnának. Ezekről nem volna szabad lemondani. Ezeket azonban csak másként, más hazai és nyugati szövetségesekkel lehet napirenden tartani. Számomra Tőkés legalább (sőt inkább) annyira egyoldalú mint (újabban) Markó. Én azt szeretném, ha átlátnák, hogy itt két egyként jogosult alternatíváról van szó és csapatjátékot játszanának, azaz nem egymás ellenében, hanem közösen próbálnának meg mind többet elérni.
Ilyesmiről azonban szó sincs. Mindeki a saját személyes érdekeit és az ezeket legitimáló rögeszméket hajszolja.

1. Mi egy virtuális könyv?

A Vak a barátjával ül az étteremben.
– Te, mit rendeljek? – kérdezi a Vak.
– Hát rendelj tejet – így a barátja.
– Tej? Mi az a tej?
– Hát olyan fehér.
– Mi az, hogy “fehér”?
– Hát fehér például… a hattyú.
– És mi az a hattyú.
– Hát olyan görbe nyaka van.
– Mi az, hogy “görbe”.
– Na, add ide a karodat – mondja a barát. – Most egyenes, most pedig behajlítom, tehát most görbe.
– Kösz, akkor már tudom, hogy mi a tej.

2. Mi a virtuális könyved címe?

Ezek után mi más lehetne: VakCina.

3. Hol lehet megtekinteni...virtuálisan.

4. A VakCinát közli a Kriterion?

Nem, nem, kétszer is nem. A szerkesztőjük érdeklődött egy másik, korábbi, 13 éve íródó, bizonyos tekintetben szintén virtuális regényem iránt, de az le van kötve Pécsett, a Pro Pannoniánál, melynek igazgatója megerősítette az előszerződésben foglaltakat. Így a Kriterionnak egy esszékötetet ajánlottam, és ez megértésre talált. A VakCinát szerintem nem szabad kiadni nyomtatásban, elveszítené báját, a virtualitás hamvasságát. Esetleg e-bookban… - erről éppen az imént váltottam levelet Andrassew Ivánnal, a digitalizált irodalom nagy Gurujával.

5. Február 24-én kérdem: milyen regényt kezdesz el írni február 25-én?

Nem kezdeni, folytatni, befejezni szeretném a 13 évvel ezelőtt elkezdettet. Már kétszer készen volt, ezen a nyáron pedig elkezdtem újraírni, teljesen átdolgozni. Most már két hónapja halogatom, hogy az utolsó 20-30 oldalt is véglegesen tönkretegyem.