Ennek a dolgozatnak az (volt) az előzménye, hogy egy webújságban megjelent egy cikk - gondolom, Üzenet Budapestről címmel -, ami felbosszantott. Azóta a szerkesztők eltüntették az eredetit, ezért nem tudom idemásolni. És a szerző, K.E., nevére sem elékszem. A lényege az volt, hogy a magyarságnak az a feladata, legyen otthon Kelet és Nyugat között. (hszi)

Üzenet a nagyvilágból

Legalább Ady óta tudjuk, hogy ez a „kompország” állapot – K.E. szerint: otthon lenni Kelet és Nyugat között – több bajt okozott, mint jót. Miközben megpróbáltunk „otthon” lenni itt is, ott is, csupán annyi sikerült, hogy sehol sem vagyunk otthon. 
A Keletet megvetjük és lenézzük, mert annál többre tartjuk magunkat, a Nyugat kapuja előtt pdig évszázadok óta sóvárogva ácsingózunk. 
Mert a közvetlenül érzékelhető és szomszédos „kelet” a (nagyorosz és ottomán) despotikus hagyományokon nevelkedett szomszédainkat jelenti, míg az azon túli – misztikus és ködös – Kelet pedig messze van. Ez utóbbihoz, persze, vonzódunk, de ennek gyakorlati haszna a nullával egyenlő.

A Nyugat – amelynek állítólag évszázadokon át utolsó védőbástyája voltunk a keleti végeken – a szokásos szenvtelenséggel elnéz a fejünk fölött, és sem a nándorfehérvári győzelemért, sem a vasfüggöny átvágásáért nem hajlandó a legkisebb hálát sem tanúsítani. (Az már csak afféle kultúrtörténeti kuriózum, hogy hozzánk hasonlóan minden nép a térségben, az Adriától a Balti-tengerig, saját magát tekinti a Nyugat „védőbástyájának”. Hálát, persze, ők sem kaptak cserébe… Nesze neked méltányosság!)

Akkor meg hol is vagyunk? Otthon? Avagy: hol is vagyunk otthon?

A szóbanforgó cikk a szokványos szóvirágokon kívül semmit nem kínál. Sajnos régi hagyomány tájainkon, összes keleti – ha úgy tetszik: nyugat-eurázsiai – szomszédunkat is beleértve, hogy literátorok szabják meg a politikai beszély stílusát. E nagymúltú hagyomány nevében (és hevében) a toll- és köpönyegforgatók hada egy jólhangzó, úgymond költői fordulat kedvéért bármikor hajlandó a politikai tisztánlátást feláldozni. Tájainkon nem ildomos gazdaságról, politikáról és egyéb prózai, de közhasznú dolgokról a tények nyelvén beszélni, mert tetszetősebb a poétika metaforzimusa, a dagályos szavak köntösébe bújtatott semmitmondás.
Mondjunk tehát „egyértelmű, tiszta szót” (K.E.) – igazságosság, kölcsönösség, méltányosság se Keletről, se Nyugatról nem fog jőni, de idétlen lavírozásunk a két világ között szül (mint ahogy már szült és még szülni fog!) kölcsönös bizalmatlanságot, utálatot és – óh, borzalom! – igazaságtalanságot és méltánytalanságot. E két utóbbiak okozta sebeink nyalogatásával aztán jól elvagyunk, és literátoraink beh szépen tudják mindezt megdalolni! Akár az egyetemes létbe beilleszkedve…

Kultúr-antropológusok szaknyelvén szólva „szómágiának” nevezik azt, amikor azt hisszük, hogy a kimondott szó egycsapásra megváltoztatja a valóságot. De a világ többnyire fordítva működik: talán egy emberibb világ szülhet emberibb nyelvet is. Vagy legalább egy EMBERIBB szót.

Történelmi tapasztalok szerint egyetlen kultúrában is nehéz át- meg túlélnie egy népnek a történelmet. Még pontosabban, a saját történelmét. Ne bolondkodjunk tehát tovább eme komp-ország állapottal! Döntsük el végre, melyik világhoz akarunk tartozni. De sürgősen, mert már az ezer évvel ezelőtt Keletről Nyugatra tartó – lovas – őseink tudták, hogy „egy seggel nem lehet két nyeregben ülni”…

 Horváth Sz. István