Bíró Béla

Azok, akik a romániai demokratikus kibontakozás elkötelezett híveinek számítottak, reményeiket a fiatalokba vetették. És joggal.
Az elmúlt évtizedben ugyanis egy új generáció jelent meg a színen. Azok akik 89-ben 15 esztendősek voltak, s akik Ceausescu fegyvereivel dacolva, halálos áldozatok árán is végigharcolták a - ma már "ellopott"-ként emlegetett - forradalmat, idén a 25. életévükbe léptek, s mára a helyüket is meg kellett találniuk.
Az utóbbi négy esztendőben azonban egy olyan korosztály is belépett a politikába, mely 89-ben mindössze 8-12 esztendős volt, tehát alig jutott túl az ábécés könyveken, melynek a Ceausescu diktatúráról alig vannak már értelmezhető emlékei, mely a szó szoros értelmében az új önmagát "demokratikus"-nak tekintő - rendszer neveltje.
Azok a változások, melyek 89 után lezajlottak, messziről nézvést egyértelműen a nyugati orientációt favorizálták. Akárcsak Magyarországra, ide is szabadon áramlott be a nyugati zene, jöttek a videoklippek, a filmek, a fogyasztási cikkek káprázatos választéka. Ma már a román kereskedelmi televíziók (sőt a közszolgálati médiumok adásai is) csak nehezen különböztethetők meg a - kábelen egyébként szintén fogható - nyugatiaktól.
Természetesnek tekinthettük volna hát, hogy ennek a nemzetek fölötti kultúrának a közvetítésével a nyugati társadalmak értékrendje, a demokratikus érzület, a tolerancia, a méltányosságba és igazságosságba, az emberi méltóságba vetett hit is átáramlik - szinte észrevétlenül - a román társadalomba, s e nemzedék színrelépésével a politikában is új trendek kezdenek érvényesülni. A Ceausescu-rendszer ásatag nacionalizmusát és szociális demagógiáját egészséges individualizmus fogja felváltani, s Románia a lelkiekben is elindul az európai integráció útján.
A november 26.-ai választások legmegdöbbentőbb élménye ennek a hipotézisnek a látványos kudarca. A szélsőségesen antiszemita, magyar- és nyugatellenes, nevében is nyíltan irredenta Nagy Románia Párt elnöke, Corneliu Vadim Tudor, szavazatainak túlnyomó többségét épp a 18-40 év közötti korosztályoktól kapta és támogatóinak derékhada éppen a 18-24 évesek nemzedékéből került ki.
S ami legalább ennyire megdöbbentő: Vadim épp azokban az erdélyi és bánsági megyékben győzte le Iliescut, melyek négy évvel ezelőtt még Iliescu ellenében is Emil Constantinescura szavaztak.
A legnagyobb meglepetést azonban kétségtelenül Temesvár jelentette, a forradalom városa, melyben másfél ezer fiatal áldozta életét a szabadságért! Vadim itt is "megnyerte" az elnökválasztást, s pártja is a szavazatok többségét kapta meg.
A jelenség nem csak a politikai várakozásokat borogatta fel, hanem a román társadalom belső fejlődésére vonatkozó teóriákat is. Úgy tűnt, illúziónak bizonyul az a - demokratikus értelmiségiek körében szinte általánosan elfogadott - remény, mely szerint Erdély az a lokomotív, mely az országot bevontathatja Európába, mely szerint az erdélyi fiatalság az ún. Ókirályságtól (a Regáttól) való függetlenedés útján halad.
Úgy tűnik: az álmok magasából alá kell szállnunk a tények alagsorába.
Annál is inkább, mert a tények - bár kevésbé látványosak - korántsem annyira rémítők, mint amilyeneknek az első sajtóreagálások tükrében tűnhettek.
Amivel szembe kell néznünk, az a helyzet ismerői körében közhely számba megy. Az első hat esztendő féktelen nacionalizmusa a lelkekben még a kommunizmusnál is súlyosabb károkat okozott.
De nem volna okos dolog átesni a ló másik oldalára.
A kommunista ideológia által még személytelen keretek közt tartott szélsőséges nacionalizmus gáttalan kiáradása, a leplezetlen gyűlölködés legitimmé tétele mindvégig kéz a kézben járt az ellentétes folyamattal, a nacionalizmusból való kijózanodással, a hagyományos nemzeti eszmétől való eltávolodással.
Igaz ugyan, hogy Vadim szavazóinak elsöprő többsége az elemi iskolák és a gimnáziumok végzettjei közül került ki, az egyetemet és felsőfokú tanulmányokat végzett fiatalok túlnyomó többsége azonban a demokratikus pártokra szavazott.
S ha a temesvári szavazatok megoszlását figyelmesebben szemügyre vesszük, a kép nem csak árnyaltabbá, de ésszerűbbé is válik. Közvetlenül Vadim mögött a demokratikus pártok jelöltjei sorakoznak, csak utánuk következik Iliescu, s a szavazatok, a demokratikus jelöltekre adott szavazatokat öszszesítve csaknem 1/3-1/3 arányban oszlanak meg.
A választás legfontosabb jellegzetessége egyébként sem a Vadimra adott szavazatok aránya, hanem a fiatalok távolmaradása volt. Országos szinten a fiatalok 80 százaléka nem vett rész a szavazásban.
A fiatalok elsöprő többsége hátat fordított a politikai közösségnek. A szó szoros értelmében kilépett belőle. Közismert tény, hogy a főiskolai végzettek 60 százaléka jövőjét nem a román "nemzetállamban", hanem az ország határain kívül képzeli el, s az arány feltehetően a gimnáziumok végzettjei körében sem lenne sokkal alacsonyabb.
Közelről sem arról van szó tehát, hogy a román társadalom egyszerre szélsőségesen nacionalistává vált. Sőt. Ez a társadalom, bár 1919 óta (sőt jóval korábbról) folyamatosan szélsőségesen nacionalista eszmék hatása alatt áll, az elmúlt években jól érezhetoen távolodott a nacionalizmustól.
A közvéleményt azonban máig a nacionalista elfogultságok uralják.
Az, hogy C. V. Tudor fő műsoridőben, maximális nézettség mellett, csak úgy mellékesen, etnikai pártnak nevezte a zsidó származású Petre Roman vezette Demokrata Pártot, s a verbális agresszión sem az - egyébként rámenős ő moderátor, sem a partnerek (Frunda Györgyöt is beleértve) nem akadtak fenn, egyszerűen elengedték a fülük mellett, már önmagában is sokat elmond a román nyilvánosságban uralkodó közhangulatról. A világ más tájain összerándult volna a néző gyomra, a moderátor (hiszen ő az, aki ezt nem csak kockázatok nélkül megteheti, de akinek kötelessége is megtenni) riadtan, de késedelem nélkül figyelmeztette volna az agresszort, hogy olyan határvonalat lépett át, mely a szabad véleménynyilvánítást a faji diszkriminációtól választja el (egyébként egészen világosan).
Miért is tette volna meg? Hiszen ez az aprócska csíny igazán nem nagy dolog, igazi bagatell ahhoz képest, ami a magyarokról és a cigányokról a Romania Mare hasábjain vagy az erdélyi nagyvárosok napilapjaiban az elmúlt tíz esztendoben megjelenhetett és ma is megjelenik, s melyhez sikerült egészen tűrhetően hozzászoknunk. C. V. Tudor már jóval korábban beígérte, hogy gépfegyverrel fog kormányozni, az RMDSZ-t betiltja, a cigányokat koncentrációs táborokba záratja. A hatalmat kezükben tartó demokratáknak sem jutott eszükbe, hogy kijelentéseiért bíróság elé állítsák. A soviniszta, xenofób, antiszemita kijelentések hallatán minálunk senki nem néz szét, nem halkítja le a hangját, nem szégyenkezik. A nyílvánosan vállalt gyűlölködés hozzátartozik az életünkhöz, mint a kosz, a hazudozás, a megalázottak és a becsapottak derűs megvetése. Úgy kell neki, ha hagyja magát. Mert az utca embere mindig azokhoz akar tartozni, és azokhoz is tartozik, akik megalázzák és becsapják a másikat, és nem azokhoz, akiket mások megaláznak és becsapnak. Ez a sikk!
Ehhez képest az elmúlt tíz esztendőben (tényleg óriási!) előrelépés történt. Az értelmiségi elit, s az annak befolyása alatt álló magasan képezett értelmiségi réteg jól érzékelhetően távolodott és folyamatosan távolodik a nacionalista érzülettől és a kollektivista beállítottságoktól. Az érlelődési folyamatnak azonban (természetéből fakadóan) időre, még ma is legalább 10-15 esztendőre, van szüksége ahhoz, hogy a társadalmi nyilvánosság, az oktatási rendszer, a hadsereg, a közigazgatás alsóbb régióiba is legyűrűzhessen.
A folyamatnak ugyanis e pillanatban még legyőzhetetlennek tűnő akadályai is vannak. S ez az a társadalmi politikai helyzet, melyet Ceausescu ránk hagyott, de mellyel még az értelmiség legkövetkezetesebb képviselői sem mertek maradéktalanul szembenézni. De nem azért, mert korlátoltabbak vagy bátortalanabbak lennének, mint a magyarok, a lengyelek, a csehek. A helyzetük az, ami alapvetoen különböző. Ennek a helyzetnek a tárgyilagos értelmezése egyszerűen meghaladja a normális emberi képességeket. Kimondhatja egy román politikus, vagy értelmiségi, hogy Erdély etnikai viszonyainak átrendezése - a század nagy nemzeti projektje, melynek érdekében nemzedékek áldozták föl (a szó szoros értelmében és legtöbbször önként) szabadságukat, emberi méltóságukat, önérzetüket - kudarcba fulladt? Az én szüleim börtönviselt illegalisták voltak. A kommunizmus kudarcával (a nyilvánvaló és általuk is jól ismert tények dacára) sem voltak képesek halálukig szembe nézni. Nos, a nemzeti utópiák kudarca feltehetően az osztályutópiákénál is elviselhetetlenebb.
Gondoljunk bele: a gazdaság modernizálásának épp azokat, a Ceausescu által rohammunkában felépített gyárakat kéne megszüntetnie vagy radikálisan átalakítania, melyekre Erdély demográfiai arányainak mesterséges (a spontán társadalomfejlődés szükségleteit sokszorosan meghaladó) átalakítását alapozták. Mi lesz azokkal a gyakran messze vidékről érkezett, önmagukat még mindig idegennek érző (de agresszívan nacionalista nemzeti öntudattól fertőzött) emberekkel és azok gyerekeivel, akiket az elmúlt harminc-negyven esztendőben épp e vállalatok alkalmazottai gyanánt telepítettek az erdélyi városokba? Ennek a kérdésnek a tárgyilagos megválaszolhatatlansága az, ami a román kormányzatokat az elmúlt tíz évben megbénította, ami lehetetlenné tette számukra, hogy a gazdaság radikális átalakítását elindíthassák. A félreértések elkerülése végett: ez a kérdés réges-régen nem magyar-kérdés. Az RMDSZ egyetlen szóval sem kérdőjelezte meg még csak a - magyarságra nézve egyébként súlyosan hátrányos - etnikai arányok legitimitását sem. Elfogadtuk a tényeket, hiszen azokat ma már csak újabb román és magyar tragédiák árán lehetne megváltoztatni. A magyarok nem csak sorsukat tanulták meg türelemmel viselni, de az állami vállalatokból és főként azok élérol jóval korábban ki is szorultak, volt idejük átgondolni a lehetőségeket.
A románság tömegei és főként a fiatal generáció számára nem maradt idő.
Ami e pillanatban történik, az pusztán a kereséssel járó polarizáció: a szélsőségek felerősödése. Azok az értelmiségiek, akik - kín-keservesen - elszakadnak a nacionalista ideológiától mind nyilván-valóbban azokkal kerülnek szembe, akik a nemzetépítés kudarcát a nemzeti ideológia következetes érvényesítésének feladásában látják. A mai helyzetben - az Iliescuék által képviselt normához viszonyítva - sajnos a szó nyugati értelmében vett normalitás is szélsőségnek számít.
Romániában a lehető legtermészetesebb folyamatok zajlanak. Ahhoz, hogy a nacionalista ideológia tömeges elutasítására sor kerülhessen, a nacionalista ideológia csődjének kell végre és minden kétséget kizáróan bebizonyosodnia.
A jelenlegi helyzet nyilvánvalóan ideológiai eredetű. Felszámolását tehát csakis az ideológia csődjének tudatosítása nyomán lehet - a siker reményében - elindítani. A nagy kérdés az, lehetséges lesz-e ezt a folyamatot a kultúra szférájában, az oktatási rendszerben végigvinni, vagy ehhez Corneliu Vadim Tudor nacionalista kísérletére van - elengedhetetlenül - szükség.
A jövő elsősorban a kultúra szférájában fog eldőlni. A gazdaság átalakíthatósága is főként a mentalitások megváltoztatásának függvénye. A politikai akarat - erről szól az elmúlt négy év kudarcsorozata - önmagában kevés. A román magyar-viszonyt gyakorta hozzák összefüggésbe a német-franciával. Igen ám, csakhogy a viszony normalizálását Németország esetében a nácizmus világos és félreérthetetlen ideológiai elitélése, sőt betiltása előzte meg. Ilyesmirol Romániában szó sincs, és ez idő szerint talán nem is lehet. Itt csak a kis lépések politikája vezethet eredményre.
A tankönyvek cseréje megindult. Az alternatív történelemkönyvek bevezetése fokozatosan a nemzeti ideológiát is polarizálja. Az idősebb nemzedék még a hagyományos teóriákat oktatja, az egyetemet frissen elvégzett fiatalok viszont már az új, állampolgári nemzet fogalmát teszik növendékeik számára otthonosabbá. S közben az értelmiségi nyilvánosság diskurzusai is radikalizálódnak. Vadim váratlan diadala számos olyan kérdést tudatosít, mely elől eleddig a felelős értelmiség is következetesen kitért. Ezt a továbbiakban nem teheti meg.
Nézetem szerint minden azon múlik, hogy a demokratikus román értelmiségnek Vadim "tiszta" beszédével sikerül-e a saját tiszta beszédét szembeállítania? A nacionalista jelszavak mögötti bújócskázásnak úgy tűnik befellegzett: vagy-vagy.