Bíró Béla

Amikor Siegfried Lenz 1978-ban megjelent Honismereti gyűjtemény (Heimatmuseum) című regényét Bor Ambrus fordításában a nyolcvanas évek elején először elolvastam, úgy éreztem a kelet-közép európai sors nagy regényét tartom kezemben. S egyszerre a mi erdélyi fájdalmainkat is más szemmel kezdtem látni.

Mazúria Kelet-Poroszország egyik legfestőibb tája, mely tavairól, lápjairól, erdőségeiről híres, valóságos turista paradicsom. Ezen a tájon a német kultúra sajátos változata alakult ki, gazdag monda és hiedelemvilággal, népköltészettel, a népi mesterségek káprázatos gazdagságával, de egyben magasan fejlett városi kultúrával, iparral és kereskedelemmel is. A mazúriai népdalok évszázadokon át ugyan-úgy lenyűgözték a német olvasóközönséget, mint a székely vagy csángó népdalok és népballadák a magyart. A táj különös, északias varázsa Mazúriát ugyanúgy a legendák földjévé tette, mint Erdélyt a maga havasai. Ráadásul a mazuri tavak világa is sok véráldozatot követelő határvidéke volt a német birodalmaknak, akárcsak Erdély a magyarnak. Még a tatárdúlások is együtt érintettek bennünket. S a tájat ugyanúgy két nagy és több kisebb nemzetiség, lengyelek, németek, litvánok, zsidók és egyebek lakták mint Erdélyt. Az együtt élő népek a történelem folyamán kisebb-nagyobb feszültségek közepette bár, de ugyanúgy respektálták, sőt segítették egymást, mint Erdélyben a románok, a magyarok, a németek, a zsidók. És a tizenkilencedik századdal kezdődően akárcsak Erdélyben itt is beindult, s váltakozó szerencsével máig folytatódott az un. nemzetépítés, melyről a modern politikatudomány mára már tudja, hogy egyben nemzetrombolás is, hiszen a nemzet felépítése (azaz az állam maradéktalan birtokbavétele) érdekében az épp hatalmon lévő nemzetnek (kulturális közösségnek) a konkurrens nemzeteket (kulturális közösségeket) le kell rombolnia.

Így vált az emberi lényeg legmagasabb szintjét megtestesítő kultúra az emberi lényeg legalacsonyabb szintjének a vadállati önzésnek, a zsigeri gyűlölködésnek, s végül az elfajult öldöklésnek az argumentumává.

Lenz regényének hőse Zygmunt Rogalla, akinek már (német nyelvben idegenszerű) neve is "zavaros" eredetre utal, a mazuri múlt és kultúra szinte már megszállott szerelmese. Közeli ismerősöm tehát, hiszen gyerekkorom kis erdővidéki települései tucatjával szülték a hasonló megszállottakat, akik erejüket, pénzüket és idejüket nem kímélve, hangyaszorgalommal összehordtak mindent, ami a helyi hagyományokból, a székelység kultúrájából, a múlt fennmaradt emlékeiből még hozzáférhető volt. Azt, amit másutt, szerencsésebb tájakon jól fizetett állami állások fedezékében jól képzett szakemberek tucatjai végeztek, itt nyomorúságos jövedelmekből tengődő parasztok, tanítók, jegyzők, csizmadiák, órásmesterek vállalták fel, erejüket meghaladó, izzadtságos hobby gyanánt.

Nos, Zygmunt Rogalla, aki atyai nagybátyától Ádám Rogallától és Szonja Turktól, a mazuri szőnyegművészet mesterétől örökli helytörténeti szenvedélyét, szintén önerőből hoz össze egy teljes honismereti múzeumot, melyet aztán - két háború közt - állami támogatással nyilvános gyűjteménnyé is alakítanak. Közben azonban nekilendül a politika is. Mazúriáért egyszerre két nacionalizmus indít szellemi-politikai hadjáratot, a német és a lengyel. Az első világháború után a terület sorsáról még népszavazás dönt (Erdélynek, állapíthattam meg keserűen, ez a lehetőség sem jár ki, minket mindvégig nagyhatalmi szóval tesznek-vesznek, világpolitikai szélfúvásoktól függően, mikor ide, mikor oda). A népesség többsége (azaz az önmagát "porosznak" tekintő lengyelek jelentős része is) Németország mellett dönt.

A népszavazás felkavarja a nacionalista szenvedélyeket. De Rogallát sem akkor, sem később nem ezek a szenvedélyek vezérlik. Ő még a tragédia után, az emlékezés (azaz a narráció) idősíkjából is így fogalmaz: "...Vagyis ha maga azt hiszi, hogy a haza a fölbuzdult korlátoltság találmánya, akkor én saját tapasztalatomból azt mondom, hogy sokkal inkább a melankóliáé. Az ember a múlandóság kihívására megpróbálja számbavehetően maradandóvá tenni a léte bizonyítékait, ez pedig csak körülhatárolt helyen lehetséges, ott, ahol »otthon« van..." (137)

A veszélyeket a barát Conny látja a legvilágosabban: "Conny attól félt, hogy aki vallássá avatja a haza fogalmát, az egy nap úgy bánhat majd az idegennel, mintha annak nem volna hite. De amit leginkább rühell, mint mondta, az a tevékeny peremvidéki lelkület: ahol szűkagyú népi pékek nacionalizmussal kovászolják be a saját életformát, ott sosincs min nevetnie a kisebbségnek..." És valamivel odább: "Elfelejtettél valamit Zygmunt, megfeledkeztél a gyűlöletről, pedig mindaz, amit te hazának hívsz, az másokkal szembeni gyűlöletet terem: Weinknecht mester épp most érezte a bőrén. Pedig nem lengyel - mondta - , és azt se akarja, hogy Luknow lengyel legyen, csak azt szeretné bizonyítani, hogy egynek sincs a másiknál több joga ezekhez az erdőkhöz és tavakhoz. Hogy ki akar otthon lenni, azt saját maga határozza meg, senkinek se legyen joga megtagadni tőle ezt az óhajt..." (225)

Szonja Turk is vállalja a kettős kötődést. Így vall: "- Mind a kettő, mind a kettő megkapja a szavazatomat, az egyik, mert benne bízok, a másik meg illendőségbűl." (227)

A fasizmus azonban mindent felborogat. Megkezdődik a német történelem, s benne Mazúria múltjának újraírása, a kultúra "megtisztítása", a "némettelen" emlékek eltűntetése, ahogyan azt a német kultúrkincs védelméről szóló törvény megkívánja (Jó ég! Mire is emlékeztet ez a megnevezés!? Csak nem a Kulturális Örökség Minisztériumára!), azaz mindannak meggyalázása, amire Rogalla feltette az életét. A múzeumot is végig kéne fésülni, ki kéne takarítani: "Aki azt hiszi, hogy új korszakot kell nyitnia - elmélkedik később, a tragédia után, a történtek felidézésének idejében -, az nem állhatja a régi neveket, annak át kell keresztelnie, más táblákat kell kiraknia, új zászlókat kell kitűznie, és nem csak ennyit kell tennie: aki akkora igényt támaszt a jövőre, mint azok a keletnek készülő lovasok, annak ügyelnie kell, hogy minden örökség mellette szóljon, tehát elkerülhetetlenül szét kell válogatnia a tanújeleket és bizonyítékokat, selejteznie kell, irtogatnia, tisztogatnia, sőt: nemigen tehet mást, kénytelen úgy szemelgetni a történelem bizonylatait, mint a borsót, jobbra az alkalmatosat, balra az alkalmatlant, ugye, ismerjük ezt. S nem kerültük el ezt sem, az elnevezgetések után a nagytakarítást... Egyszerre tudtam, hogy amit tőlünk követelnek, azt senkitől sem várhatják el, aki valaha is ezen a tájon élt. Kétségtelen volt, beláttam: nem lehet ott úgy ítélni, hogy bármiféle ítélet meg ne sebezze és meg ne sértse azokat, akik azon a tájon megálltak és megéltek homokos földeken, csillámló mocsarak peremén, huzakodtak rajtuk, és elvették egymástól és védelmezték, és végül bennük enyésztek el." (411)

Innen már nyílegyenes út vezet a végső tragédiához, a vert német seregek visszavonulásához, Luknow teljes kiürítéshez. A front átvonulásának és a menekülésnek a leírása kétségtelenül a második világháborúról íródott (nem csak német) próza legerőteljesebb szövegei közé tartozik. Amit az is bizonyít (legalábbis számomra), hogy a bombázás, a fejveszett zűrzavar, a hajóra szállás és a tengeri menekülés jelenetei évtizedek múlva sem halványultak jottányit sem emlékezetemben.

Mindezzel azonban semmi nem ér véget. Rogalla számára az igazi tragédia csak később következik, akkor, amikor a lehetetlen határán nyugatra menekített gyűjteménybol újra fölépíti a múzeumot és látnia kell, hogy az, eredeti szándékait "transzcendálva", ismét a gyűlölködés, a revans-hangulat, a "történelmi jogok" megalapozásának forrásává válik. A gyűjtemény körül megjelenik Luknow egykori rettegett fasiszta helytartója Reschat. Az a Reschat, aki a visszavonulás napjaiban, fedezékásás közben megtalált salakdarabot, mely arról tanúskodik, hogy már 1000 évvel korábban "vasat olvasztottak Luknowban, úgynevezett gyepvasércből", egyszerűen a folyóba dobja ("- Nem érünk itt rá műveltkedni: dologra, gyerünk!"). S aki menekülés közben sorsukra hagyja a mellettük elsüllyedt hajó jeges tengerben fuldokló utasait.

Rogalla számára nem marad más lehetőség mint felgyújtani a múzeumot, mert "az ember olykor csak úgy kaphatja vissza a lehetőségeit és maradhat tisztán a lelke, ha erőszakos veszteség éri..." Az "áldozat" a szándékoltnál is "jobban" sikerül, a tűz a lakóházra is átterjed, s mentés közben maga Rogalla is hajszál híján életét veszti, súlyos égési sebekkel menekül. Magát a történetet, a regény voltaképpeni narratíváját, a kórházi ágyon meséli el Martin Wittnek, a legkedvesebb lány, Henrike vőlegényének.

A regény nem csak azért volt megrázó, s tán egész további életemre kiható élményem, mert olvastán szétfoszlott az erdélyi magyarságot ért tragédia egyedülállóságának mítosza, hanem azért is, mert rá kellett ébrednem: az erdélyi kérdés más szemszögből is megközelíthető. A ki volt itt előbb, ki teremtette meg a valójában sajátos és valóban magas színvonalú erdélyi kultúrát és civilizációt, ki az európai értékrend valódi hordozója, steril kérdések, melyek csakis sötét szenvedélyeket generálhatnak. Újra és újra...

Mindez korántsem véletlenül jutott itt és most az eszembe. A Die Zeit című kulturális magazin legújabb irodalmi mellékletében a ZEITliteratur-ban olvastam egy frissen megjelent könyvről. A német Andreas Kosserts megírta Mazúria - a recenzens Klaus Bednarz szerint grandiózus - történetét. Már a recenzió (Hamlet-monológot idéző) címe is sokatmondó, Deutsch oder polnisch, das ist nicht die Frage, azaz Német vagy lengyel, nem ez itt a kérdés. Ahhoz, hogy a könyv megszülethessen - még a Lenz regény után is - hosszú évtizedekre volt szüksége a német és a lengyel tudományosságnak, és természetesen egy olyan fiatal történészre, aki a német és a lengyel nyelv ismeretében, de a múlt rögeszméitől immár szabadon, s nem utolsó sorban mindkét ország archívumaiba bejáratosan, végre tárgyilagos kísérletet tehetett arra, hogy "az örökös legitimációs kényszer bűvös körét, melyben Mazúria folytonosan ősi német- illetve ősi lengyel földként jelenik meg, áttörje", s elutasítsa azt a "hagyományt", melyben a tájegység történetét folytonosan "németesítették" vagy "lengyelesítették", a sajátos mazuri identitást azonban sem német, sem lengyel részrol nem voltak hajlandóak soha elfogadni.

A kötet hátterében azonban nem csupán német önvizsgálat áll, hanem a legfiatalabb mazúriai lengyel értelmiségnek az a törekvése is, hogy saját történelmi gyökereit végre feltárja, sajátos mazúriai identitását megfogalmazza. Ennek a nemzedéknek a szemében, akárcsak a szerzőében Mazúria lassan olyan határterületté "alakul át", mely a német és a lengyel kultúrát nem csak elválasztotta, de mindig össze is kötötte egymással és melynek népessége, bár többségében évszázadokon át lengyelül beszélt, önmagát mégis büszkén porosznak (prusacy) tekintette.

Ez a Mazúria már nem az egymás ellen élethalálharcot vívó nemzetek frontvonala, inkább annak a multikturalitásnak az "élettere", melyben a német költő Ernst Wiechert büszke lengyel és litván gyökereire, melyben a zsidóság is megteremti a maga sajátos, de az összképbe harmonikusan illeszkedő kultúráját.

Mazuria hiteles történetének megírására a lassan kirajzolódó szellemi-politikai egyensúly teremtett lehetoséget. Az az új nemzetközi atmoszféra, melyben nem csak a német, hanem a lengyel vétkeket is úgy lehet kimondani, hogy a bírálat nem virtuális német igényeket, hanem a csupasz igazságot szolgálja. A háború után ugyanis az, "aki nem vallotta magát lengyelnek, nem részesülhetett állami támogatásban és a nyilvános pellengérre állítás ellen sem reménykedhetett rendőrségi védelemben. A rezsim fizikai és pszichikai terrorral kényszerítette ki az aláírásokat, de a mazúriaiakból így sem tudott lojális lengyeleket fabrikálni." - állapítja meg Kossertz.

Az igazság kimondásával a lelkekben is egyensúly teremtődik végre. Annak ellenére is, hogy a történelem visszafordíthatatlan. A régi Mazúria, akárcsak a régi Erdély végképp elsüllyedt a történelmi időben. Kossertz könyve, állapítja meg a recenzens, mindazonáltal kitűnően alkalmas arra, hogy a lengyelek és a németek közös Mazúriáját megmentse a feledéstől. A németség nem veszítette el, mert nem veszíthette el azt a Mazúriát, melyet a lengyel, litván, a zsidó mellett, s bizonyos vonatkozásokban tán előtt, a német kultúra teremtett meg, hiszen az akkor is mindenek előtt a lelkekben élt.

A recenzió olvastán, mely a Lenz regény emlékeit is fölidézte bennem, arra kellett ráébrednem, hogy mi erdélyi magyarok mégiscsak roppantul szerencsés népség vagyunk, hiszen a mazúriai németséggel ellentétben, súlyos történelmi kudarcaink dacára is a saját szülőföldünkön (és végzetes veszteségek nélkül!) érhettük meg a mát, amikor a nemzetfogalom posztmodern változatainak köszönhetően ismét egyetemlegesen lehetségessé válik, hogy az ember önnön valóságos identitását választhassa, úgy lehessen (egyebek közt) erdélyi (is), hogy ne kelljen közben a "magyar vagy román" vészjósló dilemmájában fölőrlődnie.

Kolozsváron Provincia címmel ma már olyan román illetve magyar nyelvű változatban hozzáférhető kulturális folyóirat is megjelenik, melyet az erdélyi identitás román és magyar hívei írnak és szerkesztenek, s mely mindkét nemzetállami kizárólagosságot egyértelműen elutasítja, az erdélyiséget pedig sajátos értékként jeleníti meg. Erdélyinek lenni ma már a román értelmiség bizonyos köreiben is rangot jelent...

A régi Erdély (és nem csak a "magyar", de - a jelek szerint - a "román" is) visszahozhatatlanul szétmállik az időben, akárcsak a régi Mazúria.

Az analógia azonban itt véget is ér.

Mazúria, melyet a - nemrég még "világhódító" - teutonok megpróbáltak tűzzel-vassal németté tenni, mára német emlék csupán.

Nekünk azonban, akik erre még a háború alatt sem igazán tehettünk kísérletet (Észak-Erdélyben még ekkor is szigorú kétnyelvűség uralkodott), az új Erdélyt hatalmunkban áll magyarnak (is) megtartani. Nem lesz pusztán a mienk, mert hogy soha nem is volt az (ahogyan pusztán a románoké sem volt soha), de a jövőben, akárcsak a múltban, úgy tűnik, lehet (ismét) a mienk is. Annyira, amennyire képesek leszünk magyarnak megtartani illetve (a románokkal egyetértésben) magyarrá (is) tenni.

Lám, a kisnépnek lenni sem mindig kifejezett hátrány!