1. Az elmúlt néhány évben két Korunk számnak is központi témája volt az egyetem kérdése (1997/4, 2000/9). Míg az elsőt egy politikai esemény váltotta ki (az RMDSZ programjába bekerült a Bolyai Egyetem önállóságának visszaállítása), és többnyire konkrétan az erdélyi magyar egyetem problematikájával foglalkozott, addig a második szám általánosabb és differenciáltabb kontextusba helyezte ezt a kérdéskört. 1997-ben Ön azzal zárta bevezető szövegét, hogy "természetes, hogy egy bizonyos ponton túl eljön az igazi szakmai viták ideje." A 2000-es szám tágabb horizontja minthogyha ennek a szakmai vitának a létrejöttét körvonalazná. Hogyan látja Ön, valóban jellemző a jelenkori erdélyi értelmiségre egy olyan fajta problémaérzékenység, amely az itt felmerült kérdéseket egy tágabb horizontból is képes értelmezni?

- Mielőtt a kérdésre érdemben válaszolnék, szükségesnek látom, hogy néhány szóban körülírjam a magam pozícióját. Atipikus egyetemi ember vagyok abban az értelemben, hogy negyvenöt éves is elmúltam, amikor az egyetemre kerültem. Ilyen korban nem szokás "pályát kezdeni", ezért természetes, hogy ennek a körülménynek több hátrányos, kevesebb előnyös következménye van. Emiatt van az, hogy noha már egy évtizede folytatom, nem egészen úgy élem át az egyetemi létet, mint aki abban nőtt fel és alakult. Kevésbé "megrögzött" vagyok, mintha továbbra is az indulás pillanatában lennék. Persze nem vagyok egyedi eset, mivel ez közelmúltunk viszonyaiból következik. A második dolog, ami itt említésre méltó: 1995-ben a Bolyai Társaság elnöke lettem - négy évig töltöttem be ezt a funkciót. Szükségszerűen adódott ebből, hogy képviselnem kellett a közélet fórumán az önálló állami magyar egyetem gondolatát. A társaság véleményét hangoztattam nyilvános viták, televíziós beszélgetések alkalmával, cikkek, állásfoglalások formájában. Végigéltem azokban az években e gondolat történetét a politika és a szélesebb nyilvánosság színterein: közelinek látszó tervek, illúziók, előítéletek és ígéretek útvesztőjében, jószerint eredménytelenül, de nem haszontalanul.
Az egyetem kérdése mára csendbe borult. A múlt szeptemberi Korunk-szám ötletét épp az a felismerés adta, hogy az egyetemről lehet másként is beszélni, mint a politikai aktualitás módján. Úgy, ahogyan Sorin Antohi teszi a román egyetemi világról szóló, keményen kritikus - és nem mellékesen pesszimista - elemzésében. Ahogyan Szabó Mátyás megosztja az olvasóval a budapesti Közép-Európa Egyetemen (CEU) szerzett tapasztalatait egy más típusú - igényesebb és eredményesebb - oktatási formáról. Vagy ahogyan Derrida egy 1983-ban, a Cornell Egyetemen tartott előadásában a történetiség nézőpontjából közelíti meg a kérdést, és azon meditál: mi az egyetem a mai világban, azonos-e még egykori önmagával, van-e egyáltalán kilátás arra, hogy hű maradjon hagyományosan betöltött rendeltetéséhez és hivatásához. Minden nehézség nélkül meg tudnék nevezni tíz vagy húsz olyan erdélyi egyetemi oktatót, akinek súlyos mondanivalója lenne mindezen, bennünket is érintő kérdésekről. Nem is tartom lehetetlennek, hogy ezekről, mondjuk éppen a Korunk, vitát kezdeményezzen. Számolnunk kell azonban azzal, hogy egy vitának akkor van igazán értelme, ha megvannak a szellemi feltételek ahhoz, hogy fontos igazságok kimondassanak, de megvan egyúttal annak is a lehetősége, hogy bizonyos következtetéseknek és tanulságoknak ténylegesen is érvényt szerezhessünk. Amennyire igenlő a válaszom az elsőt illetően, annyira kételkedem a másodikban. Nem kevés azok száma, akik sok mindent tisztán látnak, beleértve azt is, hogy mit kellene másként, jobban tenni, de a döntések meghozatalába sok esetben kevés beleszólásunk van.

2. A 2000-es szám bevezető szövegében említi Ön a Humbold egyetemkoncepcióját, melyet így összegezhetünk: az egyetem nem szakiskola, tehát nem szakmát (Beruf) biztosít, hanem az "érdek nélküli tudás" színhelye, ahol tanár és diák egyaránt a tudományért vannak, a lezárhatatlan kutatásért. Hogyan módosult mára ez az eszmény egyetemi intézményeinkben?

- A kisebbségi állapot elmúlt évtizedekben szerzett tapasztalatából ered, hogy az 1989 decemberi fordulatot az erdélyi magyarság úgy élte át, mint a maga igényei szerinti felszabadulás reményét. Nem lett önálló egyetem, de a helyzet mégis sokat javult: a magyar nyelven folyó egyetemi oktatás kibővült és megszilárdult, noha az eddig elértekkel sok szempontból nem lehetünk megelégedve. Végig kellett élni a nyolcvanas évek drasztikus korlátozásait ahhoz, hogy megértsük, miért számított hallatlan pozitívumnak az a lehetőség, hogy végre nemcsak új szakok létesíthetők magyar nyelven, hanem számottevően növelhető a diáklétszám is. Olyannyira egy eltorzult helyzet orvoslásának látszott ez, hogy eleinte szinte nem is volt kérdés, vajon jóra vezet- e. Ma már tudjuk, hogy a diáklétszám felduzzasztása nem egyértelműen pozitív fejlemény, jóllehet világjelenség: károsan hat az oktatás színvonalára, növelheti a diplomás munkanélküliek számát stb. Végső soron megszabja azt, hogy az egyetem milyen tudományok milyen szintű oktatásának otthona. Azt hiszem, nem lehetnek illúzióink azt illetően, hogy a modern társadalom részeként az egyetem többé sehol sem ugyanúgy "a tudás fellegvára", ahogyan egykor volt. Derrida arról beszél, hogyan szorul háttérbe a humán tudományok művelése és hódit mindinkább teret a gyakorlati célú szaktudás, ami egyértelműen az egyetem hanyatlásának jele. Ahogyan a jólét tekintetében messze vagyunk a Nyugattól, ebben a vonatkozásban sem tartunk még ott - ezúttal javunkra - , mint a fejlettebb országok, de abba az irányba tartunk. Éppen a humán tantárgyak - főként az irodalom, a történelem és a filozófia - oktatásának feladata ébren tartani ennek a változásnak a tudatát. Görög irodalmat és görög filozófiát nem azért kell tanulni, mert az jól áll a műveltség összképében, hanem azért, mert nélkülük lehetetlen a jelennel kapcsolatos kérdéseink radikális megfogalmazása is.

3. Hogyan módosult ugyanakkor állam és egyetem viszonya?

- Ha a kérdés ránk, vagyis honi viszonyokra vonatkozik, akkor az értékelés inkább kedvező. Természetesen abban az értelemben, hogy a diktatúrát követő évtizedben visszatértünk az egyetemi autonómiának, ha nem is a teljes hagyományához, de legalább a gondolatához. Kedvezőtlenebb a helyzet, ha azt nézzük, hogy az egyetem olyan pénzügyi függésben van az állammal szemben, amelynek nem valamiféle politikai akarat az alapja, hanem egyszerűen a gazdasági viszonyok tényei. Az egyetem valódi szabadsága nehezen képzelhető el megfelelő anyagi ellátottság nélkül.

4. Lehet egyetem és "tömeg" viszonyáról beszélni? Egyáltalán reális e kapcsolat tételezése?

- Szokás manapság az egyetemek "eltömegesedéséről" beszélni. Ez van a világon mindenütt így van, nálunk azonban látványosabb amiatt, hogy különösen gyorsan és "vadul" ment végbe. A két szó társítása valójában arra utal, hogy baj van az egyetemmel akkor, ha a hallgatók létszámát az oktatástól idegen szempontok alapján meggondolatlanul felduzzasztják. Jómagam mégsem beszélnék az egyetem kapcsán tömegről, mivel ennek a szónak történelmileg más a szemantikája.
Szintén nem a "tömeg" szóhoz folyamodnék tehát akkor, amikor a kérdés egy másik, lehetséges értelmére reflektálok. Az egyetem és a társadalom, diplomások és nem-diplomások viszonyára gondolok. Az egyetemek végzettjei: a képzett, magasan képzett szakemberek olyan szellemi elitet alkotnak, amelynek saját társadalmi státusa, énképe, ideológiája van. Olyan történelmi korszakváltás idején, amilyet manapság élünk át, nem ártana talán elgondolkodni azon, hogy is állunk ezzel.

5. Összeegyeztethető-e ma az egyetem intézményi kerete és a kutatás eszménye?

- Kutatás sokféle van. Kutatást a világon mindenütt egyetemeken is, önálló kutatóintézetekben is folytatnak. A különbség inkább abból adódik, hogy vannak nagyon költséges (vagyis felszerelés-igényes), és vannak kevésbé költséges kutatások.
Sejtésem szerint aki fizikai vagy mikrobiológiai kutatásokra adja a fejét, az nehezen juthat a világ élvonalába anélkül, hogy ennek megfelelően felszerelt laboratóriumban dolgoznék. Szerencsére a magunk szakmájában - és ilyen a filológia mellett a történelem vagy a filozófia, de talán a matematika is - sokkal több múlik azon, hogy mi van az ember fejében, mint azon, hogy milyen eszközöket használ. Egy bizonyos vonatkozásban azonban a perem vagy a provincia pozíciója ezek esetében is kifejezetten hátrányos, ez pedig a tájékozottság, a tudomány nagy irányzataiban való helyes eligazodás képessége.

6. Mennyiben állhatnak a kutatás szolgálatában az egyetemi háttérintézmények? Hogyan működhetnének hatékonyan véleménye szerint?

- Ami bennünket, humán szakosokat illet, én különösen nagyon jól felszerelt könyvtár/ak/ hiányát érzem. Olyan intézményi hálózat kialakulásáról, amely biztosítja a tudomány művelésének valóban korszerű feltételeit, sejtésem szerint csak évtizedek perspektívájában reménykedhetünk.

7. A 2000-es Korunk számban Ön fordította Az egyetem neveltjei című Derrida-írást. Ott idéződik meg az arisztotelészi szembeállítás, amelyben a "kemény és száraz szemű állatok" (amelyeknek nincs szemhéjuk, tehát nem tudnak időnként bezárkózni a "belső gondolat sötétségébe") és a magasabbrendű állatok közötti különbség hangsúlyozódik. Úgy tűnik, mintha az ember embersége ettől a "bezárkózó" képességétől (is) függne. Az egyetem, melynek Derrida szerint "nem szabad merev tekintetű állattá válnia", hogyan oldhatja fel az egyre növekvő információdömping mindig-látásának kényszere és a látottakra való reflektálás szükségessége közötti feszültséget?

- A kérdésre két rövid reflexióval válaszolnék. A tudás eszközei mindenkor befolyásolják a gondolkodás minőségét. Ha így van, el kell fogadnunk, hogy napjainkban minden gondolkodó ember kénytelen számolni azzal az információ-özönnel, amely nemcsak tényeket közvetít, hanem a gondolkodás eszközeire vonatkozó ismereteket is. Olyan korban élünk, amely - a Derrida használta metafora értelmében - "keményebb" szemet igényel, amely tehát nem kifejezetten serkenti "a belső gondolat és az álom sötétségébe" való félrevonulást. Ha ezt a helyzetet úgy fogjuk föl, mint a módszer kihívását, akkor ajánlatos tudatosítanunk magunkban, hogy nemcsak nem lehet, de nem is kell mindazt tudni, amit az aktualitás piaca kínál, hogy végeredményben szabadon választjuk meg, mit is szeretnénk tudni igazán. Ehhez pedig csakugyan szükséges az, hogy olykor "bezárkózzunk", és arról meditáljunk magunkban, igazából miről és miért gondolkodunk. Derrida ezt főként az egyetem intézményére érti, de érvényes személy szerint is mindannyiunkra.
És ez nem csak módszer, hanem erkölcs kérdése is. A tudás bármely formájába beépül saját maga igazolása is. Minden tudás azt állítja magáról, hogy őt érdemes tudni, és ez elvben így is van. Csakhogy tudásunk véges, amellett pedig , - ha így határozunk - célja és rendeltetése is lehet a világban. Egyformán kell védelmezni a közvetlen gyakorlati haszon nélküli tudás létjogosultságát, és a tudás használatának erkölcsi dimenzióját. Napjainkban azért különösen érdemes erről beszélni, mert az egyetemen szerezhető tudásnak nemcsak a szerkezete módosul, hanem a társadalmi helye és hatalma is, ami nemcsak értékét és jövőjét befolyásolja, hanem a vele kapcsolatos felelősséget is.

8. A fent említett általános perspektívák hatására hogyan gondolható el, ill. hogyan gondolható újra az erdélyi magyar egyetem kérdése?

- Mivel ez a kérdés külön tanulmányt érdemelne, itt csupán annyit mondanék, hogy a múló évekkel változik maga a perspektíva is, amelyből az erdélyi magyar egyetemet szemléljük. Bízzuk most már a következő évekre, netán évtizedekre, hogy e tárgyban mit határoznak. Az elmúlt tíz év során két dolog vált megítélésem szerint egészen nyilvánvalóvá. Először az, hogy állami magyar egyetem politikai akarat nélkül nem jöhet létre, az pedig egyelőre hiányzik. Másodszor az, hogy a jelenlegi egyetemi rendszer - ami bennünket illet - bővíthető és javítható ugyan, de mind a szakmai és az anyagi feltételek, mind a belső demokrácia keretei tekintetében ezt a folyamatot is a román társadalom adott állapota határozza meg. A tétel, mely szerint minden társadalomnak olyan egyeteme van, amilyen ő maga, látszólag banális, a dolog azonban nem ilyen egyszerű. Ha ugyanis az egyetem nem tart bizonyos tekintetben a társadalom előtt, akkor eredeti rendeltetése máris válságban van. Ez a megfontolás is része annak, amiről gondolkodunk.

9. A Tanár úr egyetemi előadásai mellett tekintélyes fordítómunkát végez. E fordítások között találunk értekező, tudományos szövegeket, szépirodalmat, és legújabban "naplót" (Andrei Plesu: Tescani napló. Koinónia Könyvkiaó, Kolozsvár, 2000). Ez utóbbi előszavában Ön értekezik a napló és a szerző viszonyáról. Az elméleti szövegekben ez a viszony hogyan módosul? És hogyan mutatkozik meg szöveg és szerzőjének kapcsolata a fordítás során?

- A Tescani napló mellett a pécsi Jelenkor Kiadó gondozásában A madarak nyelve címmel terjedelmes válogatás jelent meg Andrei Plesu szövegeiből - szerepel köztük a Minima moralia is - , amelyet szintén jómagam fordítottam. Mivel a szerzőhöz személyes kapcsolat fűz, különös örömöt, de különös felelősséget is éreztem munka közben. Ami a fordítást magát illeti, ennek itt azért lehet jelentősége, mert a szöveg értését feltétlenül elősegíti, ha az ember ismeri valakinek a nyelvhasználatát, vagyis munka közben nem egyszerűen a szavak szótári jelentését tartja szem előtt, hanem azt is tudja, hogy a szerző más-más kontextusban, az élőbeszédet is beleértve, miképpen él velük, milyen nyomatékot kapnak gondolkodásában. A jó fordításról nehezebb megmondani, miért az, mint a rosszról. Minden rossz fordítás egyforma abban, hogy célt téveszt, míg a jó fordítások nem mindig ugyanazt célozzák meg. Hozzáértő szerkesztők szerencsére megtanítottak arra, hogyan nem kell lehetőleg célt téveszteni, ami az első lépés a jó fordítás irányába. Mivel fordítottam már román értekező prózát, egészében ugyanaz volt most is a célom: a hozzá illő magyar értekező stílusban tolmácsolni a szöveget, maximálisan megőrizve erényeit mind az elméleti szabatosság, mind az expresszív eredetiség tekintetében.
Hitem szerint a jó fordító nem látszik, de a jó fordítás igen. Úgy látszik, az látszik, mint ami az eredeti: a magát gondoló, magát író szöveg - a fordítás nyelvén. Ez nem tükröz/őd/és, hanem az új nyelv másságában megvalósuló azonosság. A fordító a saját nyelvén kitalálja a szöveget, ilyenformán eszményi esetben az új változat ugyanaz, mint az eredeti, épp csak más nyelvet beszél. Ebben az is benne van, hogy - különösen az értekező próza esetében - nem szavakat fordítunk, hanem gondolatokat. A gondolat megvan, mivel a szerző már kitalálta, és egyetemes is, minthogy - legalábbis elvben - minden gondolat átvihető egyik nyelvből bármely másikba (eredeti jelentése szerint a latin traducere szó annyi, mint átvinni). De ez az átvitel csupán akkor sikeres, ha a gondolat annyira otthon van az új nyelvben, mintha itt és most születnék, mert hiszen gondolatként úgy egyetemes, hogy közben egynek látszik a nyelvvel, amelyen megszólal.

10. A Tescani napló előszavában Ön a Plesu-szöveghez hasonlóan a fragmentumszerű írásmódot követi. Ez a fordító "hűsége" a fordított szövegéhez és/vagy a töredéknek az "írás leghitelesebb formájaként" való elgondolása?

- A Tescani napló hoz valóban szándékosan írtam olyan előszót, amelyben mintegy utánoztam a következő oldalakon olvasható szöveget. Éppen előszóként oda nem illőnek véltem bármely más típusú szöveget, mivel úgy éreztem, hogy az könnyen vagy száraznak, vagy tudálékosnak, vagy didaktikusnak hat olyan írásmű mellett, amely gondosan kerül minden hasonlót. A szóban forgó napló legnagyobb erényének csakugyan azt tartom, hogy hitelesen él a töredékes írásmód adta lehetőségekkel: jelentések szétszóródó univerzumában teremti meg a jelentés egybetartó olvasatának feltételeit. Minthogy a gondolat többnyire szuggesztív erejű, de nem kifejtett, megkíséreltem azt érzékeltetni, hogy ez a fragmentumokból való építkezés nem zárja ki a szöveg és a rajta keresztül láttatott világ egységes jelentését. A kérdés, hogy ez a jelentés pontosan mi is, más jellegű kritikai megközelítést igényel.